(Vastaggal szedett szöveg zárójelben = név változtatása vagy utólagos megjegyzés. Bizonyos nevek helyett csak kezdőbetűt fogok írni. A nyelvtani hibákat úgy hagyom, ahogy vannak.)
szeptember 5, vasárnap
Még éjjel van, de a bulizóktól úgyse lehet aludni, úgyhogy virrasztunk. G. sokáig rendületlenül tanult, de aztán mondta, hogy már kezd fájni a feje, és abbahagyta. Most levelet ír. Én meg kezdek begolyózni. (Ezt elkerülendő írok most naplót.) Egyszerűen annyira természetellenes, hogy szombat este volt egy iskolahét után, és nem látom se Z-t, se Anyát, hogy azt se tudom, hova legyek. Semmit nem voltam képes csinálni. Járkáltam fel-alá a szobában, ültem az asztalomnál és a falat bámultam, meg hanyattdobtam magam az ágyon és meredtem a semmibe. G. végül megkérdezte, mégis mi bajom, elmondtam neki, és utána beszélgettünk mindenről. Megnyugtatott, hogy meg fogom szokni a dolgot. Ő is megszokta. Neki is van barátja és egyéb szerettei, akiket hiányol, dehát neki Amerika csak egy másik helyet jelent Magyarország után, ahová elutazott. Ő már három évet töltött távol az otthonától, mivel előkészítő évet is elvégzett, mielőtt velem együtt elkezdte ezt az iskolát 1997-ben Budapesten. És elmesélte, milyen volt neki az első időszak, amit Magyarországon töltött, hogy ő is, mint én most, nem tudta, mit kezdjen magával, mint egy robot, tette a dolgait, de a gondolatai egyfolytában másutt jártak. Bizony nehéz dolog ez. De majdcsak túl leszek rajta egyszer. Emlékszem, hogy egy hete semmi hiányérzetem nem volt, mert akkor még volt mit csinálni, akkor voltunk a sportcentrumban. De most már elkezdődött a suli. És Mo-on, amikor suli volt, hétközben Anya Bécsben volt, Z-t alig láttam, de aztán hétvégén ott voltunk mind együtt, és ez így volt két éven át. És ha valami ilyen sokáig, rendszeresen megismétlődik, akkor az beleivódik az emberbe, mint valami nélkülözhetetlen táplálék, és aztán ha ezt egyszercsak már nem kapja meg többé, akkor nem tud mást csinálni, csak várni, hogy valami, bármi történjen, ami segít elviselni azt a hiányérzetet. Hát ez történt most velem. És szerencsére G. segített azzal, hogy beszélgetett velem. Egyszerűen annyira megszoktam már, hogy mindig ugyanaz a drága Z. és kedves Anyafej várt rám minden egyes hétvégén, hogy most képtelen vagyok bármi mást is elképzelni, mint velük lenni. Mi mást lehet azonkívül csinálni? Hogyan lehet nélkülük élni? Ha legalább lenne olyan szuperjó, táncos, cigifüst- és alkoholmentes buli, mint múlt héten, akkor egy fokkal jobban érezném magam. Remélem, nemsokára lesz olyan megint! Ha nappal lesz, akkor meg persze a tanulásba temetkezem majd. Csak ezt az éjjelt éljem túl! Még soha de soha nem hiányzott nekem ennyire Anya és Z., mint most! Az a két ember, akiket a legjobban szeretek a világon. Most már tudom, hogy mennyit jelentenek ők nekem.
0:52
Kábé fél 2-kor mentem el aludni, mint tegnap is. Azután, hogy utoljára írtam ide a naplóba, már csak egy kis zuhanyzást csaptam, és aztán lefeküdtem. Addigra G. már aludt is. És a bulizók is elcsendesedtek. Már régóta ébren vagyok, és míg ébren feküdtem az ágyamban, és gondolkoztam életem folyásáról, azt hiszem, sikerült túljutnom a mélyponton. Álmomban a budapesti szobámban jártam - éppen nagyban csomagoltam, hogy ide utazzak -, és Anyával is beszéltem az ő szobájukban. Z. nem volt ott, csak olyan viszonylatban emlegettük, hogy majd ő visz ki a reptérre. És még az Évára emlékszem az álmomból, aki a Mama lakásából kiabált nekem, hogy X-Akták van a tévében, és akkor átmentem hozzá X-Aktát nézni. Aztán mikor felébredtem, azt se tudtam, hol vagyok. A két év alatt belémprogramozódott információ azt mondta, hogy vasárnap reggel van, és a Z. ott fekszik mellettem, és ha kinyújtom a kezem, elérem a buksiját és megsimogathatom a haját. De persze hiába tapogatóztam körbe az ágy mindkét felét, Z. nem volt sehol. Akkor olyan elképesztően fájt a hiánya, hogy majdnem elkezdtem kiabálni, hogy "Z., Z., hol vaaaaagy?" De aztán G-re tekintettel csak magamban kiabáltam. (Apa telefonált az előbb és beszéltem Anyával is! Nagyon jó volt hallani Anyát élőben és nem csak üzenetrögzítőn! Érdeklődött, hogy megkaptam-e a levelét, mondtam, hogy igen és válaszoltam is, a választ a Z-nél keresse.) Visszatérve a ma reggeli gondolataimhoz: Óriási erőfeszítésembe került, de végül kisöpörtem magamból a szomorúságot, és elkezdtem józanul szemlélni a helyzetet. Tehát arra jutottam, hogy Z. miatt emészteni magam nem tesz jó senkinek. Erre az a megoldás, hogy ahányszor csak eszembe jut, úgy képzelem el, ahogyan majd decemberben fogom látni a reptéren. Ott lesz, és virággal a kezében rám fog várni. A jövőbe kell nézni, mert oda vezet a most. J. hívott még tegnap este, miután a partin nem jelentem meg, hogy akkor ma fél 12-kor találkozzunk az ebédlőben brunchot enni. Úgyhogy majd akkor odamegyek. Utána meg beveszem magam a könyvtárba tanulni. Éppen esik az eső és még mindig izzasztó meleg van.
10:42 a.m.
A mai nap trópusi körülmények közt telik. Párás kánikula van ömlő esővel tarkítva. Én mindezt a légkondícionált könyvtár hűségben vészeltem át. J-vel megbeszéltem, hogy délután elmegyünk a misére. Úgy gondoltuk, minden vasárnap ugyanabban az időben lesz. De tévedtünk. Mikor odaértünk a Little Baker-hez, (ld. térkép 8 lappal előrébb -> Baker Chapel), egy elegánsan öltözött tömeget láttunk onnan kiáramlani. Előtte egy végeláthatatlanul hosszú, fekete limuzin parkolt, azon felirat: "Just Married." Megvártuk, míg a násznép előjön a templomból, aztán megjelent az ifjú pár is, és nagyon boldognak látszott. Miután a népség nagy ujjongás közepette megdobálta őket valami madáreleségnek látszó kis vackokkal, beszálltak az óriási fekete autóba, és elhajtottak. Ezek után már nem kellett sokat várnunk, az egész tömeg rohant az autójához, és indultak utánuk. Bementünk a templomba és megkérdeztük a nénit, aki éppen a fehér esküvői szőnyeget szedte fel, hogy mi a helyzet a misével. Ő azt mondta, nincs minden vasárnap mise, hogy mikor van, azt egy bizonyos szórólapon lehet elolvasni. Ezzel jöttünk is ki. A két perc alatt, amit a templomban töltöttünk, az első a csöpögésből a zuhogásig fokozódott. Megbeszéltük, hogy 6-kor megyünk vacsorázni, és rohantunk haza. Hát most itt vagyok. G. nincs itt, de kivételesen tudom, hogy hol van: a könyvtárban. Én ma még fogok majd tanulni, de most felkeresem a mosodát, ugyanis azt hallottam, hogy ezen a hétvégén ingyen lehet mosni, sőt, még ingyen mosóport is szolgáltatnak. Ezért most utánajárok, hogy ebből mi igaz.
5:15 p.m.
Nos, azt nem mondom, hogy a fele se igaz, mert a fele az igaz: A mosó- és szárítógépek tényleg minden pénz- és kártya közreműködése nélkül is működnek. (Igénybe is van véve persze az összes egyszerre), ám ingyen-mosópornak nyomát se látom. Mindenesetre így is elég előnyös a helyzet, úgyhogy az összegyűlt adag sötét színű szennyesemet ki is fogom mosni még ma.
5:24 p.m.
szeptember 5, vasárnap
Még éjjel van, de a bulizóktól úgyse lehet aludni, úgyhogy virrasztunk. G. sokáig rendületlenül tanult, de aztán mondta, hogy már kezd fájni a feje, és abbahagyta. Most levelet ír. Én meg kezdek begolyózni. (Ezt elkerülendő írok most naplót.) Egyszerűen annyira természetellenes, hogy szombat este volt egy iskolahét után, és nem látom se Z-t, se Anyát, hogy azt se tudom, hova legyek. Semmit nem voltam képes csinálni. Járkáltam fel-alá a szobában, ültem az asztalomnál és a falat bámultam, meg hanyattdobtam magam az ágyon és meredtem a semmibe. G. végül megkérdezte, mégis mi bajom, elmondtam neki, és utána beszélgettünk mindenről. Megnyugtatott, hogy meg fogom szokni a dolgot. Ő is megszokta. Neki is van barátja és egyéb szerettei, akiket hiányol, dehát neki Amerika csak egy másik helyet jelent Magyarország után, ahová elutazott. Ő már három évet töltött távol az otthonától, mivel előkészítő évet is elvégzett, mielőtt velem együtt elkezdte ezt az iskolát 1997-ben Budapesten. És elmesélte, milyen volt neki az első időszak, amit Magyarországon töltött, hogy ő is, mint én most, nem tudta, mit kezdjen magával, mint egy robot, tette a dolgait, de a gondolatai egyfolytában másutt jártak. Bizony nehéz dolog ez. De majdcsak túl leszek rajta egyszer. Emlékszem, hogy egy hete semmi hiányérzetem nem volt, mert akkor még volt mit csinálni, akkor voltunk a sportcentrumban. De most már elkezdődött a suli. És Mo-on, amikor suli volt, hétközben Anya Bécsben volt, Z-t alig láttam, de aztán hétvégén ott voltunk mind együtt, és ez így volt két éven át. És ha valami ilyen sokáig, rendszeresen megismétlődik, akkor az beleivódik az emberbe, mint valami nélkülözhetetlen táplálék, és aztán ha ezt egyszercsak már nem kapja meg többé, akkor nem tud mást csinálni, csak várni, hogy valami, bármi történjen, ami segít elviselni azt a hiányérzetet. Hát ez történt most velem. És szerencsére G. segített azzal, hogy beszélgetett velem. Egyszerűen annyira megszoktam már, hogy mindig ugyanaz a drága Z. és kedves Anyafej várt rám minden egyes hétvégén, hogy most képtelen vagyok bármi mást is elképzelni, mint velük lenni. Mi mást lehet azonkívül csinálni? Hogyan lehet nélkülük élni? Ha legalább lenne olyan szuperjó, táncos, cigifüst- és alkoholmentes buli, mint múlt héten, akkor egy fokkal jobban érezném magam. Remélem, nemsokára lesz olyan megint! Ha nappal lesz, akkor meg persze a tanulásba temetkezem majd. Csak ezt az éjjelt éljem túl! Még soha de soha nem hiányzott nekem ennyire Anya és Z., mint most! Az a két ember, akiket a legjobban szeretek a világon. Most már tudom, hogy mennyit jelentenek ők nekem.
0:52
Kábé fél 2-kor mentem el aludni, mint tegnap is. Azután, hogy utoljára írtam ide a naplóba, már csak egy kis zuhanyzást csaptam, és aztán lefeküdtem. Addigra G. már aludt is. És a bulizók is elcsendesedtek. Már régóta ébren vagyok, és míg ébren feküdtem az ágyamban, és gondolkoztam életem folyásáról, azt hiszem, sikerült túljutnom a mélyponton. Álmomban a budapesti szobámban jártam - éppen nagyban csomagoltam, hogy ide utazzak -, és Anyával is beszéltem az ő szobájukban. Z. nem volt ott, csak olyan viszonylatban emlegettük, hogy majd ő visz ki a reptérre. És még az Évára emlékszem az álmomból, aki a Mama lakásából kiabált nekem, hogy X-Akták van a tévében, és akkor átmentem hozzá X-Aktát nézni. Aztán mikor felébredtem, azt se tudtam, hol vagyok. A két év alatt belémprogramozódott információ azt mondta, hogy vasárnap reggel van, és a Z. ott fekszik mellettem, és ha kinyújtom a kezem, elérem a buksiját és megsimogathatom a haját. De persze hiába tapogatóztam körbe az ágy mindkét felét, Z. nem volt sehol. Akkor olyan elképesztően fájt a hiánya, hogy majdnem elkezdtem kiabálni, hogy "Z., Z., hol vaaaaagy?" De aztán G-re tekintettel csak magamban kiabáltam. (Apa telefonált az előbb és beszéltem Anyával is! Nagyon jó volt hallani Anyát élőben és nem csak üzenetrögzítőn! Érdeklődött, hogy megkaptam-e a levelét, mondtam, hogy igen és válaszoltam is, a választ a Z-nél keresse.) Visszatérve a ma reggeli gondolataimhoz: Óriási erőfeszítésembe került, de végül kisöpörtem magamból a szomorúságot, és elkezdtem józanul szemlélni a helyzetet. Tehát arra jutottam, hogy Z. miatt emészteni magam nem tesz jó senkinek. Erre az a megoldás, hogy ahányszor csak eszembe jut, úgy képzelem el, ahogyan majd decemberben fogom látni a reptéren. Ott lesz, és virággal a kezében rám fog várni. A jövőbe kell nézni, mert oda vezet a most. J. hívott még tegnap este, miután a partin nem jelentem meg, hogy akkor ma fél 12-kor találkozzunk az ebédlőben brunchot enni. Úgyhogy majd akkor odamegyek. Utána meg beveszem magam a könyvtárba tanulni. Éppen esik az eső és még mindig izzasztó meleg van.
10:42 a.m.
A mai nap trópusi körülmények közt telik. Párás kánikula van ömlő esővel tarkítva. Én mindezt a légkondícionált könyvtár hűségben vészeltem át. J-vel megbeszéltem, hogy délután elmegyünk a misére. Úgy gondoltuk, minden vasárnap ugyanabban az időben lesz. De tévedtünk. Mikor odaértünk a Little Baker-hez, (ld. térkép 8 lappal előrébb -> Baker Chapel), egy elegánsan öltözött tömeget láttunk onnan kiáramlani. Előtte egy végeláthatatlanul hosszú, fekete limuzin parkolt, azon felirat: "Just Married." Megvártuk, míg a násznép előjön a templomból, aztán megjelent az ifjú pár is, és nagyon boldognak látszott. Miután a népség nagy ujjongás közepette megdobálta őket valami madáreleségnek látszó kis vackokkal, beszálltak az óriási fekete autóba, és elhajtottak. Ezek után már nem kellett sokat várnunk, az egész tömeg rohant az autójához, és indultak utánuk. Bementünk a templomba és megkérdeztük a nénit, aki éppen a fehér esküvői szőnyeget szedte fel, hogy mi a helyzet a misével. Ő azt mondta, nincs minden vasárnap mise, hogy mikor van, azt egy bizonyos szórólapon lehet elolvasni. Ezzel jöttünk is ki. A két perc alatt, amit a templomban töltöttünk, az első a csöpögésből a zuhogásig fokozódott. Megbeszéltük, hogy 6-kor megyünk vacsorázni, és rohantunk haza. Hát most itt vagyok. G. nincs itt, de kivételesen tudom, hogy hol van: a könyvtárban. Én ma még fogok majd tanulni, de most felkeresem a mosodát, ugyanis azt hallottam, hogy ezen a hétvégén ingyen lehet mosni, sőt, még ingyen mosóport is szolgáltatnak. Ezért most utánajárok, hogy ebből mi igaz.
5:15 p.m.
Nos, azt nem mondom, hogy a fele se igaz, mert a fele az igaz: A mosó- és szárítógépek tényleg minden pénz- és kártya közreműködése nélkül is működnek. (Igénybe is van véve persze az összes egyszerre), ám ingyen-mosópornak nyomát se látom. Mindenesetre így is elég előnyös a helyzet, úgyhogy az összegyűlt adag sötét színű szennyesemet ki is fogom mosni még ma.
5:24 p.m.