(Vastaggal szedett szöveg zárójelben = név változtatása vagy utólagos megjegyzés. Bizonyos nevek helyett csak kezdőbetűt fogok írni. A nyelvtani hibákat úgy hagyom, ahogy vannak.)
A naplót írta: (...) Noémi
egyéb ismert nevei:
Noj
Amy
Noemi
Mimó <- de ezt utálja!
Nojmi
Naomi
Niomi
ki-ahogy ki tudja ejteni!
2001. szeptember 11-én két eltérített utasszállító repülőgép ütközött bele a WTC itt látható tornyaiba. Körülbelül 5000 ember halt meg és mindkét torony összedőlt. (2001. szeptember 18.) (Az 5000 egy korai becslés, a valóság inkább 3000 körül van. Persze ettől még semmi se jobb.)
2001. szeptember 18-án Jersey Cityben vagyok épp, itt ez a napló, olvasgatom, és ámuldozok, mi-minden változott azóta, hogy ezt írtam. A napló végére írok pár emberről, hogy most épp mi van velük. Ha érdekel, lapozz oda.
1999. augusztus 22, vasárnap
Hát ez a nap is eljött. Az a nap, amelyre egész eddigi életemben vártam. Hányszor de hányszor álmodtam már erről a napról! Arról, hogy utazok Amerikába. Vajon most is álmodom? De nem, nem hiszem. Elég valóságosnak tűnik ez a váróterem itt körülöttem. Már elbúcsúztam Anyától, Apától, Évától, S-től, és Z-től is, sírva és nevetve egyszerre. Már a kapu előtt ülök, amin át majd a repülőhöz lehet menni. A két hatalmas csomagomat már rég feladtam, és szerencsére nem TÚL nehezek, úgyhogy nem kellett fizetni értük. Itt, ahol ülök, sokan gyülekeznek, de ismerőst nem látok. Pedig ma megtudtam, hogy a M. és a Sz. is ugyanolyan úton megy ma Amerikába, mint én. Remélem találkozok velük! Legkésőbb Frankfurtban csak összefutunk, ugyanis ott 5 órát kell várnunk a washingtoni gépre. Találkoztam még reggel a kinti váróteremben a B-vel, (Hangyával), és Y-nal (ő kínai). Ők, és még páran együtt mentek Londonba és onnan Washingtonba. Ők mondták, hogy a M-ék meg velem jönnek. Most egy darabig nem írtam, mert nézelődtem. M-éket nem látom. Ők mindig mindenhonnan elkésnek! Anyáék már biztos a kilátóteraszon vannak. Remélem, látni fogom őket! És Z-t is!
10:03 a.m.
(2001. szeptember 18-án írtam a lenti megjegyzéseket, odanyilazva az adott nevekhez.)
Sz. 2001 nyarán feleségül ment egy R. nevű amerikai fiúhoz. (2001. szept. 18.)
B., Y. és (Hangya) a legjobb barátnőim lettek, amikor 2000 őszén egy lakásban laktunk a campuson. (2001. szept. 18.)
M. nagyon jó barátnőm lett amikor 2000-ben együtt dolgoztunk a suli ebédlőjében. 2001 nyár végén adótanácsadóként kezdett dolgozni Budapesten. (2001. szept. 18.)
Most moccant meg a repülőgép. M-et és Sz-t látam kinn, de aztán én elmentem WC-re, ők meg másfelé, és most nem tudom, hol ülnek. Lufthansával utazok, úgyhogy mindent németül mondanak el először, aztán angolul. Elmondták, hogy kell becsatolni az öveket. Na, most magyarul is elmondja. Anyáékból semmit se látok. Gondolom, ők látni fogják, merre gurulok el és szállok föl. Ha előrefelé nézek, látom a pilótát, mert nyitva az ajtó. Gurul a repülőgép és föl-le lötyög. Most kanyarodik. Most gyorsít. Belenyomódok az ülésbe. Száguldunk. Most felszálltunk. De jó! Repülök! Egy kicsit kilátok az ablakon. Ááá! Súlytalannak érzem magam néha! Elég rossz érzés! Most megdőlt a gép és látom Budapestet felülről. Amúgy nem az ablak mellé kértem a jegyet, és ezért nem látok nagyon ki, de így jobb. Három ülés van egymás mellett, és mindig át kéne másznom két emberen, ha ki akarnék menni valahova. Most rázkódunk. Vajon miért? Mellettem egy magyar néni ül. Onnan tudom, hogy magyar, mert megkért, hogy segítsek neki becsatolni az övét. Ő újságot olvas. Mellette, az ablaknál, pedig egy bácsi ül. Vele nem beszéltem. Most van időm bőven, hát leírom a napló elejére beragasztott képek történetét is. A cetlik, amiket az első lapon látsz, már régóta várnak arra, hogy beragasszam őket valahova. Évekkel ezelőtt gyűjtögettem össze valamennyit, hogy majd egyszer, valamikor, ha Amerikába megyek, beragasszam őket a naplómba. És eljött ez az idő, és így betettem őket ide. A New York képet már később kaptam, az Évától, és azért tettem ide, mert tetszik. Most előveszek egy könyvet és olvasni fogok.
10:56 a.m.
Már megkaptuk és meg is ettük a kaját, csak az üres tálcákat nem viszik el már régóta, így most megpróbálok azon írni. A táp a következő volt: 1 db rozsos, szezámmagos kifli, 2 szelet szalámi, 2 kis szelet sajt, 1 nagy szelet sonka, 1 kevéske saláta répából, hagymából és fejessalátából, kevés vaj, 2 mini szelet gyümölcskenyér csokimázzal, és 1 kis üveg ásványvíz. Mindent elpusztítottam, kivéve az egyik gyümölcskenyérkét. Miközben ettünk, a kapitány beszélt. Először persze németül, aztán angolul. Bemutatkozott, elmondta, hogy most Ausztria fölött repülünk, 8500 m magasan vagyunk, és Frankfurtban 18 °C van, meg ilyenek. Most tovább olvasok.
11:36 a.m.
Itt csücsülök éppen a Frankfurti repülőtéren... (A költészetről most ennyit.) Miután leszálltunk, egy buszba terelték a népet és azzal hoztak be a reptér épületébe. Hatalmas ez a reptér, ahogy meg is mondták azok, akik már jártak itt. Kívülről láttam, hogy mekkora. Meg a repülőgépemet is most láttam csak meg kívülről. Az is nagynak tűnt, bár belülről egyáltalán nem volt az. Mihelyt megérkeztem ide, el is kértem a beszállókártyámat a washingtoni gépre. Így most semmi dolgom délután 4:25-ig. Azután kell majd beszállni. Már azt is kiderítettem, hogy hol. Telefonáltam először Z-nek, aztán haza. Apáék azt ígérték, visszahívnak, és el is mondtam nekik a számot, de 10 perc várás után meguntam, hogy nem hívnak. Nem tudom, mi volt a gond. Talán majd még felhívom őket később. Még van pár márkám. Most ismét olvasni fogok. Ja, még nem írtam le, hogy mit olvasok: Virginia Woolftól az Orlandót. M-ékkel ismét találkoztam, de ismét eltűntek. Nem baj, legalább nyugodtan tudok írkálni és olvasni.
1:25 p.m.
Olvastam, aztán felfedező körútra indultam. Tényleg óriási egy repülőtér ez! Mindenfelé mászkáltam és még biztos nem láttam a felét se. Vagy annál is kevesebbet láttam, mint gondolnám. Láttam sok üzletet meg mindenfelé heverésző, alvó, várakozó embereket székeken végigheverve. A magam részéről én is szívesen aludnék egyet, de félek, hogy kirabolnak közben. Most egész máshol ülök, mint mikor az előzőeket írtam. Igazság szerint fogalmam sincs, hol vagyok, de bízom benne, hogy időben vissza fogok találni, ahová kell. Éhes is vagyok. Kíváncsi vagyok, mit adnak majd a washingtoni gépen enni! Most egyelőre almás gumicukrot eszegetek, amit még Z. vett nekem Ferihegyen. Drága Z.! Remélem, nem szomorkodik utánam túlságosan. Végülis azt hiszem, ez, hogy én most elutazok négy hónapra jó messzire tőle, a legjobb, ami történhet velünk. Mert majd mikor újra találkozunk, mennyire fogunk örülni egymásnak! Alig várom már! Mondjuk azt is alig várom már, hogy meglássam Washingtont! Úgyhogy épp nem is tudom, minek örüljek inkább.
2:43 p.m.
Már megint máshol ülök. A beszállóhely közelében telepedtem le ezúttal és itt rábukkantam M-re és Sz-re. Leültem melléjük. Ők cigiznek, én írok. Ott, ahol eddig ültem, beszédbe elegyedtem egy perzsa alakkal. Hazafelé tart éppen Perzsiába. A fia New Yorkban tanul. (Közben itt M-mel is beszélek, úgyhogy lassan írok.) Szóval a perzsa pasival társalogtam. Érdekes volt. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Budapestről. Erre ő, "Az Kínában van?" Mondtam, nem, Magyarországon van. Mire ő, "Ott vannak azok a vallásháborúk?" Mondtam, hogy nem, azok onnan délebbre vannak. Aztán megtárgyaltuk, hova megyek, miért, ilyesmi. Mikor mondtam, hogy először megyek Amerikába, csodálkozott. Azt mondta, hogy úgy hitte, Amerikában nőttem fel, mert olyan jól beszélek angolul. Aztán mikor ez a pasi elment a gépéhez, én is eljöttem onnan. Erről a reptérről a világ minden részébe indulnak gépek, és a hangosbemondóban mindenféle nyelven szoktak beszélni. Az előbb ezt lehetett hallani: O-kü-tyu-ü-csi-má-je-tokio-i-mö-uk-tyük. Vagy valami ilyesmit.
4:30 p.m.
Te jó ég! Azt hiszem, most már tényleg felébredek rövidesen ebből a szép álomból. Egy repülőn ülök ugyanis, ami PONTOSAN úgy néz ki, mint amilyeneket eddig csak filmekben láttam. Három sorban vannak ülések, oldalt 2-2, középen meg 5! És szinte mindenki amerikai itt körülöttem. Az én jegyem egy belső székre szólt, szóval a középső sorba és annak se a szélére. Elég nehéz volt bemászni. A lány, aki mellettem ült, egyszercsak megszólított egy fiút, aki éppen a helyét kereste két sorral előttünk. (Közben induláshoz készülődünk már. Még áll a gép, de becsatoltatták az öveket.) Szóval rájöttem, hogy az a lány nem egyedül utazik, és megkérdeztem, nem akarja-e, hogy helyet cseréljek a barátjával. (A barát helye sokkal jobban tetszett, mert a sor szélén van.) Helyet cseréltünk, így nekem is jobb, és még ők voltak hálásak. Most a középső 5 ülés közül az egyik szélsőn ülök és emez 5 ülés közül csak a másik szélsőn ül valaki, a köztünk lévő 3-on senki. Az előbb idejött egy pali és elkérte a csomagcetlijeimet. Megmutattam, ellenőrizte. Azt mondta, minden rendben, csak itt vannak lenn a bőröndjeim, és tudni akarta, én is felszálltam-e a gépre. Na, ennek is örülök, hogy a bőröndjeim is velem tartanak! A kapitány az előbb mondta, hogy az út az Atlanti-óceán felett kb. 8 és fél óráig fog tartani, és Washingtonban jelenleg 28 °C van. Hű, az jó sok! Ahhoz képest, hogy ott most délelőtt 11:15 van.
Itt meg 17:15.
És repülök ismét. Ma már másodszorra. Egész izgi ez a mai nap! Mielőtt felszálltunk volna, kiosztották a menüt meg a fülhallgatókat, amit az üléskarfába lehet dugni és rádiót hallgatni vele. Ó, kikukkantottam az ablakon és látom a szárnyát a gépnek! Milyen óriási! Elképesztő! Szóval ez a gép persze nem Lufthansa, hanem egy amerikai gép, a United Airlines-é. Ez a két légitársaság együttműködik és most épp úgy jött ki, hogy egy UA gép megy ma Washingtonba. Egyáltalán nem bánom! Sőt! A fülhallgató még arra jó, hogy majd a TV hangját hallgassuk vele, amikor elkezdik a filmet. A menün kétféle előételből lehet választani, van saláta és hal paradicsommmal meg ubival. Én választásom: saláta! Főételből háromféle van: Csirke körettel, hal körettel, és mozzarellával töltött tortellini paradicsommal. Naná, hogy az utolsóra szavazok! A desszert almás és feketeribizlis süti. Leszállás előtt pedig még kapunk majd szendvicset és salátát, inni meg amit kérünk. Most kipróbálom az üléskarfába szerelt rádiót.
5:51 p.m. -> Ja igen. Most akkor ezentúl mi a fenéből tudjam, hogy éppen hány óra van ott, ahol vagyok? Az Atlanti-óceánon vajon mennyi az idő?
Hallgattam zenét, de most a kapitány beszél a fülembe. Átrepültük Angliát épp és megkezdtük utunkat át az óceán fölött. Sokféle zenét lehet hallgatni. A karfán vannak gombok is, amivel állítgatni lehet a hangerőt meg váltogatni a csatornákat. Így hát kerestem szép zenét, hátradöntöttem az ülést, becsuktam a szemem, és Z-re gondoltam. Vajon ő is rám gondol most? Az előbb egy nő azt mondta a fülembe, hogy mindjárt bekapcsolják a videót és annak a hangját az 1-es csatornán lehet majd hallani.
Az órám este 6 óra 8-at mutat.
Ezen a repülőn folyton osztogatnak valamit és egy percre se hagyják nyugodtan az embert. Először is sós rágcsálnivalót hoztak és ahhoz is ragaszkodtak, mondjam meg, mit akarok inni hozzá. Jó, kértem narancslevet. Nem sokkal ezután, hogy ezt mindenki elfogyasztotta, kis, nedves, forró papírrongyokat osztottak szét - nyilván a vacsora előtti kézmosást helyettesítendő. (Kicsit dobál a gép, megkért a kapitány, hogy kapcsoljuk be az öveket.) A tévén már megy a film, de nem nézem. Na, aztán a rongyocskák után jöttek a vámárunyilatkozatokkal, utána meg azzal, hogy mit akarunk inni a vacsihoz. Diétás kólát kértem. Most elmegyek a mosdóba.
Az órám este 7 óra 8-at mutat.
Most úgy írok, hogy közben hallgatom a rádiót. Hű, rossz az a ceruza, amivel eddig írtam! Visszalapoztam és láttam, hogy eléggé elmázolódott. Most áttértem a rotringra, csak ennek meg nincs radírja, az a baj. Az előbb vitték el a vacsoramaradványokat, ezért van most helyem írni. Hát ahhoz már tényleg tehetség kell, hogy valaki ilyen pici helyen, miközben nem csak jobbra-balra, hanem le és föl is himbálózik, elbánjon ennyi mindennel, amit vacsi gyanánt elénk pakoltak! De úgy látszik nekem megvan a kellő tehetségem, ugyanis - csodával határos módon - semmit se borítottam magamra és semmit se pottyantottam a földre. Most leoltódtak a lámpák. Nem baj, így is elég világos van. Tehát vacsorára a következőket tálalták fel: előételnek megkaptuk a halat is meg a salátát is, aztán itt volt persze a tortellini, a süti, egy darabka cheddar sajt, pici vaj dobozban, pici barna cipó, két db keksz zacskóban, és ásványvíz dobozban. A salátával kezdtem a táplálkozást. Ja, persze ahhoz adtak öntetet is, és azt is egy kis dobozban helyezték el. Aztán megkóstoltam a halat, de nem ízlett, úgyhogy ott hagytam. Ezután megettem a tésztámat. Őrült nyami volt! Aztán kettévágtam a cipócskát, megvajaztam, és megettem a sajttal. Utána jött a süti. Az is jó volt. Az ásványvizet meghagytam, a kekszeket meg elraktároztam. Most már megint a mosdóba kell mennem. A gép meg ismét rázkódni kezdett, pedig ezelőtt egy darabig végre nyugton volt.
Az órám este 8:26-ot mutat.
Most hirtelen elszomorodtam és már a sírás kerülget. Volt még egy film, azt megnéztem, aztán most megint zenét hallgatok. Valami hihetetlen szomorú zene szól éppen. És eszembe jutott a Z. És az, hogy egyre csak távolodok tőle. Hogy fogom kibírni nélküle? Négy hónap nagyon hosszú. Mi lesz? Mindig sírni fogok? Nagyon-nagyon szerelmes vagyok. Nehéz így mást csinálni, mint szomorkodni. Most lesz még egy film. Talán az eltereli a figyelmem a szomorúságról, úgyhogy megnézem azt is. Már majdnem 17 órája látom sütni a napot. Az órám este 10:45-öt mutat. Az ablakból kék ég és fehér felhők látszanak.
Lassan 19 órája süt fölöttem a nap. Az a harmadik film elég uncsi volt, úgyhogy inkább aludtam egy kicsit a bámulása helyett. Lerúgtam a cipőimet és átterpeszkedtem a mellettem lévő üres ülésre is, úgy próbáltam kényelembe helyezni magam. Nem igazán sikerült. De aztán kisvártatva úgyis megérkezett az újabb tápadag, úgyhogy le is tettem az alvásról. Jut eszembe, milyen nap van most? Ahonnan indultam, ott hétfő. Ahová megyek, ott vasárnap. De nekem most inkább vasárnap van, ezért nem is írok fel új dátumot ide. Ez egy ilyen vasárnap: 30 óráig tart. Ezúttal az előre beígért salátát és szendvicset hozták ki. Kétszer is kértem teát hozzá. Jól esett minden. Már ezeknek a maradványát is eltakarították, így megint üres az asztalkám. Most már nincs sok hátra, és tényleg meglátom végre álmaim országát. Már csak egy röpke óra választ el tőle.
Az órám 0:46-ot mutat.
Nos hát... Amerikában vagyok. Áááááá! <- Ez egy örömkiáltás volt. A szobámban ülök az asztalomnál. A roommate-em még sehol, -szerencsére! - így máris lefoglaltam a jobbik ágyat, a jobbik asztalt és a jobbik szekrényeket. A washingtoni reptéren egy fiú várt minket egy hatalmas autóval és idehozott. Elég soká tartott az út, pedig átlag 70-nel jöttünk. (<- ez persze mérföld per órában értendő!) Sötét volt, de azért próbáltam minél többet megfigyelni Amerikából az út alatt. Annyit mindenesetre megfigyeltem, mekkorák itt a családi házak. Hát mint Magyarországon egy panzió vagy kisebb hotel! Mindegyik hihetetlenül óriási! És eddig, hogy nem láttam a saját szemeimmel, el se tudtam képzelni, hogy mekkorák! Aztán meg betértünk idefelé egy McDonald's-ba. Hát ott is minden annyira más! Sokféle kaja van, ami Mo-on nincs, és ami van, annak is más itt a neve. Például amit Mo-on FishMac-nek hívnak, az valójában Filet-O-Fish. Ezenkívül itt a pultnál csak a kaját adják ki az embernek és a megfelelő méretű poharat. Azzal oda kell menni egy másik pulthoz, ahol minden más szükséges megtalálható: Magunknak tölthetjük meg a poharunkat az automatából, meg nyomhatunk ketchupot, majonézt, meg ilyeneket a kis tálkákba, meg onnan lehet venni szalvétát, szívószálat, és fedőt a poharakra is. A fiú, aki értünk jött, itt megmutatta a szobánkat is. Sz. és M. persze egy szobában vannak, és még más épületben is, mint én. Nem baj, I., ez a fiú, akiről eddig szó volt, bemutatott pár emberkének, akik ezen a késői órán itt ebben az épületben felbukkantak. Közülük csak egy lakik itt, de ő éppen mellettem. K.-nak hívják. Máris megtárgyaltuk, hogy majd elruccanunk New Yorkba a barátja autójával. Na, eddig jól mennek a dolgok! Ami viszont nagyon nem tetszik, az az, hogy minden emeleten csak egy fürdőszoba van. Még meg se mertem nézni, milyen. Most mindjárt megszemlélem. Meg akarok zuhanyozni, aztán aludni egy nagyot. A baj csak az, hogy reggelizni 9:30-ig lehet. Most vagy alszok vagy eszek. Illetve nem most, hanem holnap. Ami viszont jó, az az, hogy meleg van. Mikor kiléptünk a reptérről, megcsapott minket a meleg, párás levegő. (Azért annyira nem párás, hogy ne lehetne kibírni.) Mindannyian örültünk a melegnek, ugyanis a busz, amivel a repülőtől a reptér épületébe szállítottak minket, olyan volt, mint egy guruló jégszekrény. Persze, légkondis. Meg a McDonald's is az volt. És ott is vacogtunk. Nem igazán normális ennyire hűteni mindent! De gyanítom, hogy ez fog ránk várni minden üzletben is, ahová csak betérünk. Még jó, hogy itt nincs légkondi, ahol vagyok! Itt így éppen jól érzem magam. Na, ez a furcsa, álomszerű, végtelennek tűnő vasárnap is elmúlik most mégis. Átállítottam az órámat itteni időre, és most azt mutatja, hogy 2 perc múlva éjfél lesz. Ott, ahol Z-t hagytam, már reggel 6 óra van.
A naplót írta: (...) Noémi
egyéb ismert nevei:
Noj
Amy
Noemi
Mimó <- de ezt utálja!
Nojmi
Naomi
Niomi
ki-ahogy ki tudja ejteni!
2001. szeptember 11-én két eltérített utasszállító repülőgép ütközött bele a WTC itt látható tornyaiba. Körülbelül 5000 ember halt meg és mindkét torony összedőlt. (2001. szeptember 18.) (Az 5000 egy korai becslés, a valóság inkább 3000 körül van. Persze ettől még semmi se jobb.)
2001. szeptember 18-án Jersey Cityben vagyok épp, itt ez a napló, olvasgatom, és ámuldozok, mi-minden változott azóta, hogy ezt írtam. A napló végére írok pár emberről, hogy most épp mi van velük. Ha érdekel, lapozz oda.
1999. augusztus 22, vasárnap
Hát ez a nap is eljött. Az a nap, amelyre egész eddigi életemben vártam. Hányszor de hányszor álmodtam már erről a napról! Arról, hogy utazok Amerikába. Vajon most is álmodom? De nem, nem hiszem. Elég valóságosnak tűnik ez a váróterem itt körülöttem. Már elbúcsúztam Anyától, Apától, Évától, S-től, és Z-től is, sírva és nevetve egyszerre. Már a kapu előtt ülök, amin át majd a repülőhöz lehet menni. A két hatalmas csomagomat már rég feladtam, és szerencsére nem TÚL nehezek, úgyhogy nem kellett fizetni értük. Itt, ahol ülök, sokan gyülekeznek, de ismerőst nem látok. Pedig ma megtudtam, hogy a M. és a Sz. is ugyanolyan úton megy ma Amerikába, mint én. Remélem találkozok velük! Legkésőbb Frankfurtban csak összefutunk, ugyanis ott 5 órát kell várnunk a washingtoni gépre. Találkoztam még reggel a kinti váróteremben a B-vel, (Hangyával), és Y-nal (ő kínai). Ők, és még páran együtt mentek Londonba és onnan Washingtonba. Ők mondták, hogy a M-ék meg velem jönnek. Most egy darabig nem írtam, mert nézelődtem. M-éket nem látom. Ők mindig mindenhonnan elkésnek! Anyáék már biztos a kilátóteraszon vannak. Remélem, látni fogom őket! És Z-t is!
10:03 a.m.
(2001. szeptember 18-án írtam a lenti megjegyzéseket, odanyilazva az adott nevekhez.)
Sz. 2001 nyarán feleségül ment egy R. nevű amerikai fiúhoz. (2001. szept. 18.)
B., Y. és (Hangya) a legjobb barátnőim lettek, amikor 2000 őszén egy lakásban laktunk a campuson. (2001. szept. 18.)
M. nagyon jó barátnőm lett amikor 2000-ben együtt dolgoztunk a suli ebédlőjében. 2001 nyár végén adótanácsadóként kezdett dolgozni Budapesten. (2001. szept. 18.)
Most moccant meg a repülőgép. M-et és Sz-t látam kinn, de aztán én elmentem WC-re, ők meg másfelé, és most nem tudom, hol ülnek. Lufthansával utazok, úgyhogy mindent németül mondanak el először, aztán angolul. Elmondták, hogy kell becsatolni az öveket. Na, most magyarul is elmondja. Anyáékból semmit se látok. Gondolom, ők látni fogják, merre gurulok el és szállok föl. Ha előrefelé nézek, látom a pilótát, mert nyitva az ajtó. Gurul a repülőgép és föl-le lötyög. Most kanyarodik. Most gyorsít. Belenyomódok az ülésbe. Száguldunk. Most felszálltunk. De jó! Repülök! Egy kicsit kilátok az ablakon. Ááá! Súlytalannak érzem magam néha! Elég rossz érzés! Most megdőlt a gép és látom Budapestet felülről. Amúgy nem az ablak mellé kértem a jegyet, és ezért nem látok nagyon ki, de így jobb. Három ülés van egymás mellett, és mindig át kéne másznom két emberen, ha ki akarnék menni valahova. Most rázkódunk. Vajon miért? Mellettem egy magyar néni ül. Onnan tudom, hogy magyar, mert megkért, hogy segítsek neki becsatolni az övét. Ő újságot olvas. Mellette, az ablaknál, pedig egy bácsi ül. Vele nem beszéltem. Most van időm bőven, hát leírom a napló elejére beragasztott képek történetét is. A cetlik, amiket az első lapon látsz, már régóta várnak arra, hogy beragasszam őket valahova. Évekkel ezelőtt gyűjtögettem össze valamennyit, hogy majd egyszer, valamikor, ha Amerikába megyek, beragasszam őket a naplómba. És eljött ez az idő, és így betettem őket ide. A New York képet már később kaptam, az Évától, és azért tettem ide, mert tetszik. Most előveszek egy könyvet és olvasni fogok.
10:56 a.m.
Már megkaptuk és meg is ettük a kaját, csak az üres tálcákat nem viszik el már régóta, így most megpróbálok azon írni. A táp a következő volt: 1 db rozsos, szezámmagos kifli, 2 szelet szalámi, 2 kis szelet sajt, 1 nagy szelet sonka, 1 kevéske saláta répából, hagymából és fejessalátából, kevés vaj, 2 mini szelet gyümölcskenyér csokimázzal, és 1 kis üveg ásványvíz. Mindent elpusztítottam, kivéve az egyik gyümölcskenyérkét. Miközben ettünk, a kapitány beszélt. Először persze németül, aztán angolul. Bemutatkozott, elmondta, hogy most Ausztria fölött repülünk, 8500 m magasan vagyunk, és Frankfurtban 18 °C van, meg ilyenek. Most tovább olvasok.
11:36 a.m.
Itt csücsülök éppen a Frankfurti repülőtéren... (A költészetről most ennyit.) Miután leszálltunk, egy buszba terelték a népet és azzal hoztak be a reptér épületébe. Hatalmas ez a reptér, ahogy meg is mondták azok, akik már jártak itt. Kívülről láttam, hogy mekkora. Meg a repülőgépemet is most láttam csak meg kívülről. Az is nagynak tűnt, bár belülről egyáltalán nem volt az. Mihelyt megérkeztem ide, el is kértem a beszállókártyámat a washingtoni gépre. Így most semmi dolgom délután 4:25-ig. Azután kell majd beszállni. Már azt is kiderítettem, hogy hol. Telefonáltam először Z-nek, aztán haza. Apáék azt ígérték, visszahívnak, és el is mondtam nekik a számot, de 10 perc várás után meguntam, hogy nem hívnak. Nem tudom, mi volt a gond. Talán majd még felhívom őket később. Még van pár márkám. Most ismét olvasni fogok. Ja, még nem írtam le, hogy mit olvasok: Virginia Woolftól az Orlandót. M-ékkel ismét találkoztam, de ismét eltűntek. Nem baj, legalább nyugodtan tudok írkálni és olvasni.
1:25 p.m.
Olvastam, aztán felfedező körútra indultam. Tényleg óriási egy repülőtér ez! Mindenfelé mászkáltam és még biztos nem láttam a felét se. Vagy annál is kevesebbet láttam, mint gondolnám. Láttam sok üzletet meg mindenfelé heverésző, alvó, várakozó embereket székeken végigheverve. A magam részéről én is szívesen aludnék egyet, de félek, hogy kirabolnak közben. Most egész máshol ülök, mint mikor az előzőeket írtam. Igazság szerint fogalmam sincs, hol vagyok, de bízom benne, hogy időben vissza fogok találni, ahová kell. Éhes is vagyok. Kíváncsi vagyok, mit adnak majd a washingtoni gépen enni! Most egyelőre almás gumicukrot eszegetek, amit még Z. vett nekem Ferihegyen. Drága Z.! Remélem, nem szomorkodik utánam túlságosan. Végülis azt hiszem, ez, hogy én most elutazok négy hónapra jó messzire tőle, a legjobb, ami történhet velünk. Mert majd mikor újra találkozunk, mennyire fogunk örülni egymásnak! Alig várom már! Mondjuk azt is alig várom már, hogy meglássam Washingtont! Úgyhogy épp nem is tudom, minek örüljek inkább.
2:43 p.m.
Már megint máshol ülök. A beszállóhely közelében telepedtem le ezúttal és itt rábukkantam M-re és Sz-re. Leültem melléjük. Ők cigiznek, én írok. Ott, ahol eddig ültem, beszédbe elegyedtem egy perzsa alakkal. Hazafelé tart éppen Perzsiába. A fia New Yorkban tanul. (Közben itt M-mel is beszélek, úgyhogy lassan írok.) Szóval a perzsa pasival társalogtam. Érdekes volt. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Budapestről. Erre ő, "Az Kínában van?" Mondtam, nem, Magyarországon van. Mire ő, "Ott vannak azok a vallásháborúk?" Mondtam, hogy nem, azok onnan délebbre vannak. Aztán megtárgyaltuk, hova megyek, miért, ilyesmi. Mikor mondtam, hogy először megyek Amerikába, csodálkozott. Azt mondta, hogy úgy hitte, Amerikában nőttem fel, mert olyan jól beszélek angolul. Aztán mikor ez a pasi elment a gépéhez, én is eljöttem onnan. Erről a reptérről a világ minden részébe indulnak gépek, és a hangosbemondóban mindenféle nyelven szoktak beszélni. Az előbb ezt lehetett hallani: O-kü-tyu-ü-csi-má-je-tokio-i-mö-uk-tyük. Vagy valami ilyesmit.
4:30 p.m.
Te jó ég! Azt hiszem, most már tényleg felébredek rövidesen ebből a szép álomból. Egy repülőn ülök ugyanis, ami PONTOSAN úgy néz ki, mint amilyeneket eddig csak filmekben láttam. Három sorban vannak ülések, oldalt 2-2, középen meg 5! És szinte mindenki amerikai itt körülöttem. Az én jegyem egy belső székre szólt, szóval a középső sorba és annak se a szélére. Elég nehéz volt bemászni. A lány, aki mellettem ült, egyszercsak megszólított egy fiút, aki éppen a helyét kereste két sorral előttünk. (Közben induláshoz készülődünk már. Még áll a gép, de becsatoltatták az öveket.) Szóval rájöttem, hogy az a lány nem egyedül utazik, és megkérdeztem, nem akarja-e, hogy helyet cseréljek a barátjával. (A barát helye sokkal jobban tetszett, mert a sor szélén van.) Helyet cseréltünk, így nekem is jobb, és még ők voltak hálásak. Most a középső 5 ülés közül az egyik szélsőn ülök és emez 5 ülés közül csak a másik szélsőn ül valaki, a köztünk lévő 3-on senki. Az előbb idejött egy pali és elkérte a csomagcetlijeimet. Megmutattam, ellenőrizte. Azt mondta, minden rendben, csak itt vannak lenn a bőröndjeim, és tudni akarta, én is felszálltam-e a gépre. Na, ennek is örülök, hogy a bőröndjeim is velem tartanak! A kapitány az előbb mondta, hogy az út az Atlanti-óceán felett kb. 8 és fél óráig fog tartani, és Washingtonban jelenleg 28 °C van. Hű, az jó sok! Ahhoz képest, hogy ott most délelőtt 11:15 van.
Itt meg 17:15.
És repülök ismét. Ma már másodszorra. Egész izgi ez a mai nap! Mielőtt felszálltunk volna, kiosztották a menüt meg a fülhallgatókat, amit az üléskarfába lehet dugni és rádiót hallgatni vele. Ó, kikukkantottam az ablakon és látom a szárnyát a gépnek! Milyen óriási! Elképesztő! Szóval ez a gép persze nem Lufthansa, hanem egy amerikai gép, a United Airlines-é. Ez a két légitársaság együttműködik és most épp úgy jött ki, hogy egy UA gép megy ma Washingtonba. Egyáltalán nem bánom! Sőt! A fülhallgató még arra jó, hogy majd a TV hangját hallgassuk vele, amikor elkezdik a filmet. A menün kétféle előételből lehet választani, van saláta és hal paradicsommmal meg ubival. Én választásom: saláta! Főételből háromféle van: Csirke körettel, hal körettel, és mozzarellával töltött tortellini paradicsommal. Naná, hogy az utolsóra szavazok! A desszert almás és feketeribizlis süti. Leszállás előtt pedig még kapunk majd szendvicset és salátát, inni meg amit kérünk. Most kipróbálom az üléskarfába szerelt rádiót.
5:51 p.m. -> Ja igen. Most akkor ezentúl mi a fenéből tudjam, hogy éppen hány óra van ott, ahol vagyok? Az Atlanti-óceánon vajon mennyi az idő?
Hallgattam zenét, de most a kapitány beszél a fülembe. Átrepültük Angliát épp és megkezdtük utunkat át az óceán fölött. Sokféle zenét lehet hallgatni. A karfán vannak gombok is, amivel állítgatni lehet a hangerőt meg váltogatni a csatornákat. Így hát kerestem szép zenét, hátradöntöttem az ülést, becsuktam a szemem, és Z-re gondoltam. Vajon ő is rám gondol most? Az előbb egy nő azt mondta a fülembe, hogy mindjárt bekapcsolják a videót és annak a hangját az 1-es csatornán lehet majd hallani.
Az órám este 6 óra 8-at mutat.
Ezen a repülőn folyton osztogatnak valamit és egy percre se hagyják nyugodtan az embert. Először is sós rágcsálnivalót hoztak és ahhoz is ragaszkodtak, mondjam meg, mit akarok inni hozzá. Jó, kértem narancslevet. Nem sokkal ezután, hogy ezt mindenki elfogyasztotta, kis, nedves, forró papírrongyokat osztottak szét - nyilván a vacsora előtti kézmosást helyettesítendő. (Kicsit dobál a gép, megkért a kapitány, hogy kapcsoljuk be az öveket.) A tévén már megy a film, de nem nézem. Na, aztán a rongyocskák után jöttek a vámárunyilatkozatokkal, utána meg azzal, hogy mit akarunk inni a vacsihoz. Diétás kólát kértem. Most elmegyek a mosdóba.
Az órám este 7 óra 8-at mutat.
Most úgy írok, hogy közben hallgatom a rádiót. Hű, rossz az a ceruza, amivel eddig írtam! Visszalapoztam és láttam, hogy eléggé elmázolódott. Most áttértem a rotringra, csak ennek meg nincs radírja, az a baj. Az előbb vitték el a vacsoramaradványokat, ezért van most helyem írni. Hát ahhoz már tényleg tehetség kell, hogy valaki ilyen pici helyen, miközben nem csak jobbra-balra, hanem le és föl is himbálózik, elbánjon ennyi mindennel, amit vacsi gyanánt elénk pakoltak! De úgy látszik nekem megvan a kellő tehetségem, ugyanis - csodával határos módon - semmit se borítottam magamra és semmit se pottyantottam a földre. Most leoltódtak a lámpák. Nem baj, így is elég világos van. Tehát vacsorára a következőket tálalták fel: előételnek megkaptuk a halat is meg a salátát is, aztán itt volt persze a tortellini, a süti, egy darabka cheddar sajt, pici vaj dobozban, pici barna cipó, két db keksz zacskóban, és ásványvíz dobozban. A salátával kezdtem a táplálkozást. Ja, persze ahhoz adtak öntetet is, és azt is egy kis dobozban helyezték el. Aztán megkóstoltam a halat, de nem ízlett, úgyhogy ott hagytam. Ezután megettem a tésztámat. Őrült nyami volt! Aztán kettévágtam a cipócskát, megvajaztam, és megettem a sajttal. Utána jött a süti. Az is jó volt. Az ásványvizet meghagytam, a kekszeket meg elraktároztam. Most már megint a mosdóba kell mennem. A gép meg ismét rázkódni kezdett, pedig ezelőtt egy darabig végre nyugton volt.
Az órám este 8:26-ot mutat.
Most hirtelen elszomorodtam és már a sírás kerülget. Volt még egy film, azt megnéztem, aztán most megint zenét hallgatok. Valami hihetetlen szomorú zene szól éppen. És eszembe jutott a Z. És az, hogy egyre csak távolodok tőle. Hogy fogom kibírni nélküle? Négy hónap nagyon hosszú. Mi lesz? Mindig sírni fogok? Nagyon-nagyon szerelmes vagyok. Nehéz így mást csinálni, mint szomorkodni. Most lesz még egy film. Talán az eltereli a figyelmem a szomorúságról, úgyhogy megnézem azt is. Már majdnem 17 órája látom sütni a napot. Az órám este 10:45-öt mutat. Az ablakból kék ég és fehér felhők látszanak.
Lassan 19 órája süt fölöttem a nap. Az a harmadik film elég uncsi volt, úgyhogy inkább aludtam egy kicsit a bámulása helyett. Lerúgtam a cipőimet és átterpeszkedtem a mellettem lévő üres ülésre is, úgy próbáltam kényelembe helyezni magam. Nem igazán sikerült. De aztán kisvártatva úgyis megérkezett az újabb tápadag, úgyhogy le is tettem az alvásról. Jut eszembe, milyen nap van most? Ahonnan indultam, ott hétfő. Ahová megyek, ott vasárnap. De nekem most inkább vasárnap van, ezért nem is írok fel új dátumot ide. Ez egy ilyen vasárnap: 30 óráig tart. Ezúttal az előre beígért salátát és szendvicset hozták ki. Kétszer is kértem teát hozzá. Jól esett minden. Már ezeknek a maradványát is eltakarították, így megint üres az asztalkám. Most már nincs sok hátra, és tényleg meglátom végre álmaim országát. Már csak egy röpke óra választ el tőle.
Az órám 0:46-ot mutat.
Nos hát... Amerikában vagyok. Áááááá! <- Ez egy örömkiáltás volt. A szobámban ülök az asztalomnál. A roommate-em még sehol, -szerencsére! - így máris lefoglaltam a jobbik ágyat, a jobbik asztalt és a jobbik szekrényeket. A washingtoni reptéren egy fiú várt minket egy hatalmas autóval és idehozott. Elég soká tartott az út, pedig átlag 70-nel jöttünk. (<- ez persze mérföld per órában értendő!) Sötét volt, de azért próbáltam minél többet megfigyelni Amerikából az út alatt. Annyit mindenesetre megfigyeltem, mekkorák itt a családi házak. Hát mint Magyarországon egy panzió vagy kisebb hotel! Mindegyik hihetetlenül óriási! És eddig, hogy nem láttam a saját szemeimmel, el se tudtam képzelni, hogy mekkorák! Aztán meg betértünk idefelé egy McDonald's-ba. Hát ott is minden annyira más! Sokféle kaja van, ami Mo-on nincs, és ami van, annak is más itt a neve. Például amit Mo-on FishMac-nek hívnak, az valójában Filet-O-Fish. Ezenkívül itt a pultnál csak a kaját adják ki az embernek és a megfelelő méretű poharat. Azzal oda kell menni egy másik pulthoz, ahol minden más szükséges megtalálható: Magunknak tölthetjük meg a poharunkat az automatából, meg nyomhatunk ketchupot, majonézt, meg ilyeneket a kis tálkákba, meg onnan lehet venni szalvétát, szívószálat, és fedőt a poharakra is. A fiú, aki értünk jött, itt megmutatta a szobánkat is. Sz. és M. persze egy szobában vannak, és még más épületben is, mint én. Nem baj, I., ez a fiú, akiről eddig szó volt, bemutatott pár emberkének, akik ezen a késői órán itt ebben az épületben felbukkantak. Közülük csak egy lakik itt, de ő éppen mellettem. K.-nak hívják. Máris megtárgyaltuk, hogy majd elruccanunk New Yorkba a barátja autójával. Na, eddig jól mennek a dolgok! Ami viszont nagyon nem tetszik, az az, hogy minden emeleten csak egy fürdőszoba van. Még meg se mertem nézni, milyen. Most mindjárt megszemlélem. Meg akarok zuhanyozni, aztán aludni egy nagyot. A baj csak az, hogy reggelizni 9:30-ig lehet. Most vagy alszok vagy eszek. Illetve nem most, hanem holnap. Ami viszont jó, az az, hogy meleg van. Mikor kiléptünk a reptérről, megcsapott minket a meleg, párás levegő. (Azért annyira nem párás, hogy ne lehetne kibírni.) Mindannyian örültünk a melegnek, ugyanis a busz, amivel a repülőtől a reptér épületébe szállítottak minket, olyan volt, mint egy guruló jégszekrény. Persze, légkondis. Meg a McDonald's is az volt. És ott is vacogtunk. Nem igazán normális ennyire hűteni mindent! De gyanítom, hogy ez fog ránk várni minden üzletben is, ahová csak betérünk. Még jó, hogy itt nincs légkondi, ahol vagyok! Itt így éppen jól érzem magam. Na, ez a furcsa, álomszerű, végtelennek tűnő vasárnap is elmúlik most mégis. Átállítottam az órámat itteni időre, és most azt mutatja, hogy 2 perc múlva éjfél lesz. Ott, ahol Z-t hagytam, már reggel 6 óra van.