(Vastaggal szedett szöveg zárójelben = név változtatása vagy utólagos megjegyzés. Bizonyos nevek helyett csak kezdőbetűt fogok írni. A nyelvtani hibákat úgy hagyom, ahogy vannak.)
november 28, vasárnap
Reggel van. Hajnali 4-ig beszélgettem Céline-nel, akkor aludtunk csak el. Aztán ő most még tovább alhat, de én hazajöttem, mert majd dolgozni megyek. Azelőtt meg még akartam ide írni, megreggelizni, macskákat etetni, kényelmesen készülődni, ilyesmi. Ezért keltem elég korán. A tegnap tett elhatározásom - ami nem semmi és elég beláthatatlan következményekkel járhat - miszerint csak Újév után megyek haza, még mindig egészen komoly. Ma és holnap egész nap dolgozom és semmi másra nincs időm, de kedden nekiállok kinyomozni, mi a száma a légitársaságnak, amivel utazok, aztán telefonálgatok, amíg át nem sikerül tetetnem a visszautam kb. két héttel későbbre. Aztán hosszú-hosszú leveleket fogok írni, amikben megpróbálom elmagyarázni, miért döntöttem úgy, hogy életemben először a családom nélkül karácsonyozok. Írok majd Anyának, Z-nek, és az Évának is külön. Az Évának a szülinapján sem leszek ott. Nem tudom, mennyire lesznek szomorúak, megbántottak, dühösek, vagy megértőek. De egészen biztosan tudom, hogy nagy hiba lenne visszamennem Karácsonyra és a megismételhetetlen 2000-res Szilvesztert nem a Times Square-en tölteni. Kb. mióta itt vagyok Amerikában, azóta foglalkoztat a gondolat, hogy nem megyek vissza Karácsonyra. És ahogy közeledik a nap, amelyen utaznom kéne, egyre jobban pánikba esem, mert úgy érzem, szívesebben felkötném magam, minthogy visszamenjek. 20 éven át vágytam ide. 3 hónapot töltöttem itt. Az semmi. Több kell. Annál sokkal jobban szeretem ezt az országot, hogy csak úgy itthagyjam Karácsony előtt. Húsz Karácsonyt töltöttem Magyarországon, mindig Anyáékkal. Azt hiszem itt az ideje, hogy szabad legyek tőlük. Nem mintha nem lettek volna Anyáék olyan szülők, akik a lehető legtöbb szabadságot megadták nekem, de mégis. Itt olyan szabadnak érzem magam, mint még soha. Egyedül, nélkülük, végre önmagam tudok lenni. Z. nélkül, bármennyire is hiányzik, rájöttem végre hogy én ki vagyok, egymagam mit érek. Z-vel úgy érzem magam, hogy egy fele vagyok egy egésznek. Ami persze jó érzés. De az már nem, mikor egyedül maradtam, és úgy éreztem, nem tudok létezni, mert Z. hiányzott mellőlem. Egyedül is léteznem kell! Szóval csak az az egy dolog hiányzott, hogy meghozzam a döntést, később utazom, hogy valaki azt mondja, "Igen, ez jó ötlet!" Eddig bárkinek mondtam, hogy nem akarok visszamenni senki se mondta ezt. Sokan azt felelték, "Micsoda? Miért nem akarsz a családoddal lenni Karácsonykor?" páran meg hogy, "Én se akarok menni, de muszáj." Úgyhogy végül már nem mondtam senkinek, csak szenvedtem magamban, sírtam sokat, és álmomban mindig itt karácsonyoztam. Aztán tegnap mindezt elmondtam Céline-nek. És ő azt mondta, "Hé, ha ennyire nem akarsz visszamenni, nehogy már visszamenj!" Szóval nem megyek vissza. Csak két héttel később. 2000-ben. És ha erre gondolok, olyan boldog leszek, hogy legszívesebben sikoltoznék örömömben és körbetáncolnám a házat!!! De G-re tekintettel kell lennem, aki természetesen, igen, jól tippeltél: ALSZIK! Áááááá! Az őrületbe kerget! Kész mázli, hogy ő hazamegy Karácsonyra Oroszországba. Huh! Hogy oda meg miért vágyik, nem tudom! De alig várja, hogy mehessen. Hát ez van. Én meg Céline, két fura lélek, akik nem illünk ebbe a világba sehogy se, ketten karácsonyozok majd, és a Times Square-en hárommillió emberrel Szilveszterezünk. Céline azt mondta nekem, én annyira más vagyok, mint mindenki más, akit ismer, hogy valószínűleg azért kedvel engem. Mert ő tényleg nem illik ebbe a világba. (Hogy miért, majd elolvashatod "Coralie" című művemben.) És azt mondta, bármennyire is különböző életünk volt, az a közös bennünk, hogy nem illünk abba a képbe, amit a világ "normális élet"-nek nevez. Mi egész más dolgokra vágyunk az életben, mint mások. Én éppen arra, hogy egy szerető családtól tízezer kilométerekre magányosan karácsonyozzak. Aki azt mondja, ez őrültség, annak biztos igaza van. Céline-nel azért értjük meg egymást olyan jól, mert mindketten őrültek vagyunk. Céline azt mondta, minden bizonnyal a sors ajándéka volt, hogy Hálaadáskor végül nem mentünk Chicagoba. Mert így most lesz pénzünk a New York-i Szilveszterre. Istenem, köszönök mindent! Most megreggelizek, aztán majd fél 11-re megyek dolgozni.
9:16 a.m.
Ezt a képeslapot tegnap vettem Baltimore-ban.
Ennek a - nem túl részletes - térképnek a segítségével tájékozódtunk tegnap míg Céline-nel Baltimore-ban csatangoltunk.
november 28, vasárnap
Reggel van. Hajnali 4-ig beszélgettem Céline-nel, akkor aludtunk csak el. Aztán ő most még tovább alhat, de én hazajöttem, mert majd dolgozni megyek. Azelőtt meg még akartam ide írni, megreggelizni, macskákat etetni, kényelmesen készülődni, ilyesmi. Ezért keltem elég korán. A tegnap tett elhatározásom - ami nem semmi és elég beláthatatlan következményekkel járhat - miszerint csak Újév után megyek haza, még mindig egészen komoly. Ma és holnap egész nap dolgozom és semmi másra nincs időm, de kedden nekiállok kinyomozni, mi a száma a légitársaságnak, amivel utazok, aztán telefonálgatok, amíg át nem sikerül tetetnem a visszautam kb. két héttel későbbre. Aztán hosszú-hosszú leveleket fogok írni, amikben megpróbálom elmagyarázni, miért döntöttem úgy, hogy életemben először a családom nélkül karácsonyozok. Írok majd Anyának, Z-nek, és az Évának is külön. Az Évának a szülinapján sem leszek ott. Nem tudom, mennyire lesznek szomorúak, megbántottak, dühösek, vagy megértőek. De egészen biztosan tudom, hogy nagy hiba lenne visszamennem Karácsonyra és a megismételhetetlen 2000-res Szilvesztert nem a Times Square-en tölteni. Kb. mióta itt vagyok Amerikában, azóta foglalkoztat a gondolat, hogy nem megyek vissza Karácsonyra. És ahogy közeledik a nap, amelyen utaznom kéne, egyre jobban pánikba esem, mert úgy érzem, szívesebben felkötném magam, minthogy visszamenjek. 20 éven át vágytam ide. 3 hónapot töltöttem itt. Az semmi. Több kell. Annál sokkal jobban szeretem ezt az országot, hogy csak úgy itthagyjam Karácsony előtt. Húsz Karácsonyt töltöttem Magyarországon, mindig Anyáékkal. Azt hiszem itt az ideje, hogy szabad legyek tőlük. Nem mintha nem lettek volna Anyáék olyan szülők, akik a lehető legtöbb szabadságot megadták nekem, de mégis. Itt olyan szabadnak érzem magam, mint még soha. Egyedül, nélkülük, végre önmagam tudok lenni. Z. nélkül, bármennyire is hiányzik, rájöttem végre hogy én ki vagyok, egymagam mit érek. Z-vel úgy érzem magam, hogy egy fele vagyok egy egésznek. Ami persze jó érzés. De az már nem, mikor egyedül maradtam, és úgy éreztem, nem tudok létezni, mert Z. hiányzott mellőlem. Egyedül is léteznem kell! Szóval csak az az egy dolog hiányzott, hogy meghozzam a döntést, később utazom, hogy valaki azt mondja, "Igen, ez jó ötlet!" Eddig bárkinek mondtam, hogy nem akarok visszamenni senki se mondta ezt. Sokan azt felelték, "Micsoda? Miért nem akarsz a családoddal lenni Karácsonykor?" páran meg hogy, "Én se akarok menni, de muszáj." Úgyhogy végül már nem mondtam senkinek, csak szenvedtem magamban, sírtam sokat, és álmomban mindig itt karácsonyoztam. Aztán tegnap mindezt elmondtam Céline-nek. És ő azt mondta, "Hé, ha ennyire nem akarsz visszamenni, nehogy már visszamenj!" Szóval nem megyek vissza. Csak két héttel később. 2000-ben. És ha erre gondolok, olyan boldog leszek, hogy legszívesebben sikoltoznék örömömben és körbetáncolnám a házat!!! De G-re tekintettel kell lennem, aki természetesen, igen, jól tippeltél: ALSZIK! Áááááá! Az őrületbe kerget! Kész mázli, hogy ő hazamegy Karácsonyra Oroszországba. Huh! Hogy oda meg miért vágyik, nem tudom! De alig várja, hogy mehessen. Hát ez van. Én meg Céline, két fura lélek, akik nem illünk ebbe a világba sehogy se, ketten karácsonyozok majd, és a Times Square-en hárommillió emberrel Szilveszterezünk. Céline azt mondta nekem, én annyira más vagyok, mint mindenki más, akit ismer, hogy valószínűleg azért kedvel engem. Mert ő tényleg nem illik ebbe a világba. (Hogy miért, majd elolvashatod "Coralie" című művemben.) És azt mondta, bármennyire is különböző életünk volt, az a közös bennünk, hogy nem illünk abba a képbe, amit a világ "normális élet"-nek nevez. Mi egész más dolgokra vágyunk az életben, mint mások. Én éppen arra, hogy egy szerető családtól tízezer kilométerekre magányosan karácsonyozzak. Aki azt mondja, ez őrültség, annak biztos igaza van. Céline-nel azért értjük meg egymást olyan jól, mert mindketten őrültek vagyunk. Céline azt mondta, minden bizonnyal a sors ajándéka volt, hogy Hálaadáskor végül nem mentünk Chicagoba. Mert így most lesz pénzünk a New York-i Szilveszterre. Istenem, köszönök mindent! Most megreggelizek, aztán majd fél 11-re megyek dolgozni.
9:16 a.m.
Ezt a képeslapot tegnap vettem Baltimore-ban.
Ennek a - nem túl részletes - térképnek a segítségével tájékozódtunk tegnap míg Céline-nel Baltimore-ban csatangoltunk.