(Vastaggal szedett szöveg zárójelben = név változtatása vagy utólagos megjegyzés. Bizonyos nevek helyett csak kezdőbetűt fogok írni. A nyelvtani hibákat úgy hagyom, ahogy vannak.)
január 5, szerda
Túléltük. Kis híján otthagytuk a fogunkat, de túléltük. Már vasárnap este itthon voltunk, de eddig nem jutottam oda, hogy naplót írjak. Anyáéknak, Z-nek, és Annette-nek már megírtam emailben a New York-i kalandjainkat. Most ide is leírom ugyanazt. Ma és tegnap egyébként dolgoztam, és holnap meg holnapután is fogok. Most a January Term alatt nincs taco, ezért én a pénztáros vagyok. Mint D. Akkor most áttérek az elmúlt Szilveszterre: Tehát Baltimore-ból 2 és fél óra alatt New Yorkba értünk a szupergyors vonattal, méghozzá mindjárt Manhattan kellős közepébe. A mai napig sem értjük, hogy lehettünk olyan őrültek, hogy akárcsak eszünkbe is jutott autót bérelni. Még most is New Yorkot keresnénk és nagy valószínűséggel valahol Dél-Amerikában kötnénk ki! Így meg minden tök egyszerű volt. Miután megérkeztünk, megebédeltünk a pályaudvaron, és rögtön tűztünk a Times Square-re megnézni, mi folyik ott. Láttuk a nagy, ezüstös színű gömböt a New York Times épülete tetején, amit minden Szilveszterkor lepottyantanak. Láttuk a színpadot, ahol az esti ünneplésre készülődtek. A hatalmas fényreklámokon az évszázad legfontosabb eseményei voltak kiírva. Továbbá láttunk elképesztően sok rendőrt is, meg azt, hogy kezdik elbarikádozni a Times Square-t. Döntenünk kellett: vagy ott maradunk ahol vagyunk estig, és királyi páholyból figyelhetünk mindent, de megfagyunk, vagy nagy sétát teszünk, este visszatérünk, de esetleg nem látunk mindent olyan közelről. Az utóbbi mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. Este háromnegyed 7-re mentünk vissza a Times Square-hez. Akkorra persze már milliók tülekedtek ott, plusz sokezer rendőr. Néha magyar beszéd ütötte meg a fülemet a tömegből. Olyankor szóltam Céline-nek, hogy nézze meg a honfitársaimat. Ő meg akkor szólt nekem, ha franciákat hallott beszélgetni.
Mivel a Times Square-en már nem volt hely, több háztömbnyivel odébb álltunk meg és egy óriási képernyőn kivetítve figyeltük a színpadot. Minden órában megjelent a visszaszámlálás a képernyőn, hogy legyen mire várni. Ötször eljátszottuk hogy már 2000 van, míg végül hatodszorra már igazi volt. Csak 5 órán keresztül álltunk a hidegben (sokan kora reggel óta ott voltak), de éjfélre már annyira fáztunk, hogy nem bírtuk abbahagyni a remegést. Az sem segített, hogy nagy tömeg vett körül minket. Egymásba kapaszkodva próbáltunk felmelegedni, de már azt se éreztük, megvan-e még a lábunk, úgy át voltunk fagyva. Tíz perccel éjfél előtt a rendőrök bukósisakot vettek fel, tartván egy kis lövöldözéstől meg bombázástól. Annyi terrorista fenyegetés érkezett az azelőtti pár napban a Times Square ellen, mint még soha. Több embert le is tartóztattak, mert robbanóanyagot találtak náluk. Szóval egy kissé eluralkodott rajtunk a félelem. De 2000 lett egy pillanat alatt, és semmi sem történt. Tűzijátékot lőttek fel a Times Square-ről, és azt persze még messziről is láttuk. Mindenki megkönnyebbült, boldog új évet kiabált, és ölelkezett. A rendőrök kezet fogtak és gratuláltak egymásnak. Az éjjel további részében ahány rendőrt láttunk, mindnek mosolyogva boldog új évet kívántunk. Minden dícséretet megérdemeltek. A New York-i rendőrök imádnivalóak amúgy is. Minden esetben készséggel elmagyarázzák, hogyan juthatsz el ide vagy oda. Mindig készenlétben állnak. És a Szilveszterüket is feláldozták a mi biztonságunkért. Szóval csak azt akartam mondani, hogy éljenek a New York-i rendőrök!
VONATJEGYEK (Csak egy van a naplóban, a másik elveszett belőle.)
De most folytatom a sztorit: Miután hozzáfagytunk a járdához, elég nehezünkre esett elmoccanni a helyünkről, mikor megindult a tömeg elfele. Ámde kénytelenek voltunk elvonszolni magunkat onnan, mivel nem akartunk még elhalálozni. Ígyhát elindultunk. Támolyogtunk, mint mindenki, és bokáig gázoltunk a szemétben: papírpoharak, üres italdobozok, konfetti, egyebek. Áramlott a tömeg és nyitvatartó evőhelyet keresett, ahol egy kis meleg kávéval vagy forró csokival lelket önthetett volna magába. Mi is ezt tettük. Az első ilyen helyre, ahová még be is tudtunk préselődni, betértünk. Leültünk és szorongattuk a meleg poharat a fagyott kezünkben, amíg fel nem engedett egy kissé. Miután megittuk az életmentő italunkat, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy nincs hol aludnunk az éjjel. Ámde az is nyilvánvaló volt, hogy ezzel nem voltunk egyedül. Úgy döntöttünk, a pályaudvar, ahová a vonatunk érkezett, megfelelő szállás lesz. Ígyhát visszamentünk oda, letelepedtünk egy oszlop tövébe és felváltva aluszkáltunk egy-egy órát. Közben a másikunk az egyszál hátizsákunk felett őrködött. Körülöttünk még rengeteg ember heverészett mindenfelé, szintén a Szilveszter fáradalmait kipihenvén. Olyan kimerült voltam, hogy azt nem tudod elképzelni. Egyszer két rendőr odaparancsolt egy alakot az oszlophoz, aminek a tövében ültünk, és az egyik ráordított, hogy hagyja magát megmotozni. Én meg ültem az oszlop tövében és bámultam felfele a gyanús alakra. Eszembe se jutott csodálkozni azon, amit láttam.
Hajnali négy fele azonban már kezdtünk annyira fázni, hogy nem tudtunk tovább aludni. Összebújtunk és tanakodtunk, mitévők legyünk. Két helyes fiú jelent meg és letottyantak mellénk a földre. Az egyik tökrészeg volt, de vicces. Ránkterítette a kabátját, ami nagyon jól esett. Kicsit felmelegedtünk. A másik fiú józan volt és Céline-nel beszélgetett. Én inkább aludtam. A fiúk aztán elmentek egy vonattal, elvitték a kabátot, és mi ismét vacogni kezdtünk. Végül úgy határoztunk, hogy sétálunk egyet, mert csak úgy tudjuk elkerülni a fagyhalált, ha mozgunk egy kicsit. Visszasétáltunk hát a Times Square-re. Akkor már elment a tömeg, és megnézhettük a nagy, kivilágított 2000-ret a Times épület tetején. Nagyon szép volt! 2000 január elseje volt. Fura módon kezdtem ezt az évet. Hajléktalant játszottam New Yorkban. Céline azt javasolta, menjünk egy másik pályaudvarra, hátha ott melegebb van. Akkor, abban a pillanatban, ez az ötlet teljesen magától értetődőnek tűnt. Miért ne, ha az egyik pályaudvar hideg, költözzünk el egy másikra! De azóta, ha ez eszünkbe jut, hogy Újév hajnalán New Yorkban egyik pályaudvarról a másikra a költözködtünk, nem győzzünk röhögni magunkon! A másik pályaudvar, ahová elköltöztünk, nem volt más, mint a híres Grand Central, New York legnagyobb pályaudvara. Asszem a világon is a legnagyobb. De ez mindegy. Tényleg melegebb volt, és egy jót aludtunk ott, hajléktalan sorstársainkkal körülvéve. De persze ők is csak alkalmi hajléktalanok voltak, mint mi, az Újévkor telített hotelek következtében. Reggel arra ébredtünk, hogy két riporter az NBC-től egy nagy kamerát állít fel nem messze tőlünk, majd az egyikük fotókat készít rólunk. Később hallottuk, amint a másik riporter felolvassa a reggeli híreket a kamerának: "2000 január elseje van, és itt a Grand Central-ban, ahol állunk, az emberek a tegnapi Szilveszter fáradalmait pihenik ki éppen..." Szóval benne voltunk az NBC7 reggeli híreiben! Ezek után feltápászkodtunk, hogy némi ennivaló után nézzünk. Kiléptünk a Grand Central ajtaján és nekivágtunk a hideg, ködös reggelnek.
NÉZD EZT A DZSUNGELT! GYÖNYÖRŰ, IGAZ? ITT CSATANGOLTUK. ->
Olyannak még nem láttuk addig Manhattant, amilyen akkor volt. A felhőkarcolók teteje sejtelmes ködbe veszett, az utcák kongtak az ürességtől, és csönd volt. Csönd Manhattan-ben! Ilyet is csak Újév reggelén lehet ott hallani! Ismét fázni kezdtünk, ezért nekiálltunk kocogni. Az hamar segített felmelegedni. Akkor meg azon nevettünk, hogy milyen fittek vagyunk, még az Újév reggelét is kocogással kezdjük, mikor minden épeszű ember otthon alszik a meleg ágyban! Miután találtunk egy evőhelyet, megreggeliztünk, és megbeszéltük, mi mindent fogunk megnézni aznap. New York egyszerűen túl sokat ér ahhoz, hogy csak úgy általudjuk az ott töltött időnket. Ezért aztán, bár a fent leírt nem éppen pihentető éjszaka állt mögöttünk, elindultunk várost nézni. Az Empire State Building-et nem kellett különösebben keresni, ott tornyosult fölöttünk és messziről is láttuk. Korábban már mindketten jártunk a tetején, ezért nem is mentünk oda hozzá, csak néha felnéztünk rá, és örültünk neki, hogy ott van. Miután felkelt a nap, kicsit fel is melegedett az idő. Elballagtunk a Rockefeller Centerhez, hogy megnézzük a világ legnagyobb karácsonyfáját, a fehér drótangyalokat az aranytrombitájukkal, meg a fa alatt korcsolyázókat. Aztán csak mászkáltunk mindenfelé. Néha betértünk egy-egy emléktárgy boltba. Ha már nagyon fáradtak voltunk, metróra szálltunk. Sok bagel-t ettünk, kihasználván, hogy New Yorkban vagyunk, mert a New York-i bagel az igazi. Sétáltunk a Broadway-en is. Az este hamar leszállt, lévén tél. Nehéz idők a magunkfajta hajléktalanoknak! Ismét hideg lett, az utcák sötétek és ijesztőek. Fura alakok mentek el mellettünk. Előszedtük a hátizsákból a "fegyvereinket," amiket S. adott, és azokat szorongatva, a hidegtől reszketve mentünk tovább. Meg akartuk nézni a World Trade Center ikertornyait a sötétben, mert az nem mindennapi látvány, a sok világító ablakával. (Ld. képecske a bal oldalon!) Meg a Szabadságszobrot is látni akartuk, mégha a távolból is, mert mindketten nagyon szeretjük. A szobor csak egy kis zöld maszatnak látszott egy kis sárga maszattal a tetején, de vagy fél óráig álltunk és bámultuk. A kikötői metróállomáson voltunk, ahol egy nyitott teraszról lehet látni a szobrot. Sokan álltak még ott rajtunk kívül és ugyanúgy meredtek a szoborra, mint mi. Persze nem tudom, hogy a szobor tetszett-e nekik annyira, vagy csak egyszerűen odafagytak, de ez mellékes.
Hogy felmelegedjünk egy kissé, betértünk a World Trade Center egyik óriási tornyába (ld. ismét itt is balra!), és letelepedtünk egy sarokba, a puha szőnyegre. Ezzel ott sem keltettünk feltűnést, mert már több turista üldögélt ott. Csodajó volt a szőnyegen feküdni a melegben! Felettünk ezernyi pici karácsonyfa égővel díszített hatalmas üvegablakok voltak, amiken keresztül a másik óriási torony látszott. Ha rajtunk múlott volna, sose kelünk fel onnan. Jobb fekhelyet elképzelni se tudtunk volna magunknak! Ámde a WTC nem hajléktalan menhely, be is zárják éjjelre, ezért miután visszanyertük az erőnket, metróra szálltunk, és visszatértünk a pályaudvarunkra.
Közben éppen éjfelet ütött az óra. Úgyhogy már a 2000-dik év 6-dik napja van. De folytatom a New York-i sztorit.
Szóval ezúttal nem a Grand Central-ra, hanem a Pennsylvania Station-re mentünk, ahova a vonatunk érkezett. Akkor már nem Szilveszter éjjele volt. A pályaudvaron valódi hajléktalanok ténferegtek. Nem voltunk benne biztosak, hogy megint olyan készséggel megtűrnek minket ott a rendőrök, mint előző éjjel, ezért megkérdeztünk egyet, maradhatunk-e éjjelre. Azt mondta, persze, a váróterem egész éjjel nyitva van. Igen ám, csakhogy a váróterem jéghideg volt. Inkább megint a fal tövébe ültünk le a földre. Ám ott egy perc nyugtunk se volt, mert valaki mindig elment arra, és képtelen volt megállni, hogy meg ne szólítson minket. Csavargók jöttek oda hozzánk és nekiálltak az életük történetét mesélni. Az egyik meg azt is megkérdezte, van-e nálunk kábítószer. Akkor jöttünk rá, hogy elég siralmasan nézhetünk ki. Végül egy rendőr is odajött, és megkért minket, hogy ne ott heverésszünk, hanem menjünk a váróterembe. Nem volt más választásunk. Sokan voltak a váróteremben. Legtöbben a székeken aludtak lehanyatlott fejjel, néhányan meg a földön durmoltak hálózsákba bújva. Mi a széken sehogyse bírtunk aludni, hálózsákunk meg nem volt. Lefeküdtünk a földre, a hátizsákra tettük a fejünket, és összebújtunk, ahogy tudtunk. De a padló fenemód hideg volt. Azt hiszem, csak azért tudtam elaludni végül, mert kimerültebb voltam, mint amennyire fáztam. Céline-től tudtam meg reggel, hogy mennyire mélyen is alhattam. Azt mondta, egy idő után ő már annyira fázott, hogy komolyan azt hitte, ott éri a halál, és próbált engem felébreszteni, hogy segítsek rajta. Ám hiában rázogatott és szólongatott hosszasan, nem moccantam. Ez azért igen furcsa, mert én sose alszom mélyen, és a legkisebb zajra is felébredek mindig. Úgyhogy azt hiszem, akkor én is meghalhattam egy időre, ha olyan lehetetlen volt engem felébreszteni. Mikor végül felébredtem, úgy fáztam, mint még soha életemben. Céline aludt. Én azt se tudtam, mit kezdjek magammal. Fáztam, de nem bírtam megmozdulni, hogy segítsek magamon. Aztán végül Céline felébredt és elmondta, mi mentette meg az életét az éjjel, és nekem is azt javasolta. Elment a mosdóba és a kézszárító forró levegője alatt melegedett meg. Így hát elmentünk a mosdóba felmelegedni. Szánalmas és vicces látvány lehettünk ott a forró levegő alatt nyújtogatva az elgémberedett tagjainkat. De akkor már tudtuk, milyen dolog hajléktalannak lenni, és nem nevettünk. Arra gondoltunk, milyen lehet minden egyes éjjelt úgy tölteni és minden reggelt úgy kezdeni, ahogy akkor nekünk kellett. Reggelizni beültünk egy étkezébe ott a pályaudvaron. -> (Az ide rajzolt kis nyíl a lenti térkép bal alsó sarkához mutat.)
Még volt jó pár óránk, amit New Yorkban tölthettünk, és minden egyes percet ki akartunk használni. Az ENSZ székházat még sose láttam közelről, gondoltam, oda kéne menni. Ezzel Céline is egyetértett. Az ottani helyzet kicsit csalódást okozott, mivel vasárnap lévén nem voltak kinn a zászlók, és a székház be volt zárva. Ám egyszercsak egy éhes mókuska bukkant fel, és egyből érdekessé varázsolta az ENSZ székházat. A kerítésen ücsörgött a mókuska, és közeledtünkre felkapta a fejét. Előszedtem a táskából a doboz kukorica chipsemet meg a fényképezőgépemet. Egy chipset adtam a mókusnak, aki a kezemből vette el az élelmet. Mondom, nagyon éhes lehetett már szegény. Aztán csináltam róla fotókat. Díjnyertes fotókat: Mókuska ül a kerítés tetején, nagy kukorica chipset majszol, háttérben az ENSZ székház. Aztán ahogy ott álltunk és figyeltük a mókust, hirtelen azt hallom a hátam mögül: "Nézd, egy mókus!" - magyarul. Hátrafordultam és egy fiatal párt láttam ott. Köszöntem nekik, hogy tudják, én is magyar vagyok. Megkérdeztek, akarom-e, hogy lefotózzanak a mókussal. Mondtam, hogy kösz, nem. Aztán ők továbbmentek. Miután megetettük a mókust, mi is tovább ballagtunk. Kimentünk az East River partjára, hogy megnézzük a hidakat. Aztán továbbálltunk, cél nélkül mászkáltunk, de érdekes módon nem telt el sok idő, míg megint találtunk valami izgalmasat. Befordultunk egy utcába, ami történetesen a Keleti 52-dik utca volt. Mendegéltünk, egyszercsak látok a távolban egy hatalmas piros-fehér-zöld zászlót egy házon lengedezni. Mondom Céline-nek, az ott nagyon úgy néz ki, mint egy magyar zászló, hacsak nem olasz. Ám ahogy közelebb értünk, nyilvánvalóvá vált, hogy bizony magyar. Ugyanis éppen odatévelyedtünk a New York-i magyar konzulátus elé! Ismét csináltam pár fotót. Elég szép az az épület. Ezek után még betértünk egy étkezdébe pizzázni, aztán visszametróztunk a Penn Station-re. A vonatunk délután 4-kor indult, addig még vásárolgattunk ajándékokat meg innivalót az útra. Szétnéztünk abban a Macy's áruházban is, ami ott van a pályaudvar mellett. Miután felszálltunk a vonatra, már csak annyi gondunk volt, hogy megpróbáljunk ébren maradni és nem fenn maradni a vonaton Baltimore-ban. Ez hihetetlen nehezünkre esett, de sikerült. S. Baltimore-ban várt az autójával és visszahozott ide Westminsterbe. Itt a mese vége. Most sürgősen lefekszem, mert dögálmos vagyok. Még jó, hogy holnap (ma) csak délután 4-től dolgozom!
1:15 a.m.
EZT CÉLINE MAZSOLÁZTA A VONATON
EGY DARABKA SZERPENTIN A TIMES SQUARE-RŐL '99 SZILVESZTERÉRŐL ->
EZT ETTÜK NEW YORKBAN FOGMOSÁS HÍJÁN ->
EZ EGY NEW YORK-I BLOKK I.SZ. 2000-BŐL
január 5, szerda
Túléltük. Kis híján otthagytuk a fogunkat, de túléltük. Már vasárnap este itthon voltunk, de eddig nem jutottam oda, hogy naplót írjak. Anyáéknak, Z-nek, és Annette-nek már megírtam emailben a New York-i kalandjainkat. Most ide is leírom ugyanazt. Ma és tegnap egyébként dolgoztam, és holnap meg holnapután is fogok. Most a January Term alatt nincs taco, ezért én a pénztáros vagyok. Mint D. Akkor most áttérek az elmúlt Szilveszterre: Tehát Baltimore-ból 2 és fél óra alatt New Yorkba értünk a szupergyors vonattal, méghozzá mindjárt Manhattan kellős közepébe. A mai napig sem értjük, hogy lehettünk olyan őrültek, hogy akárcsak eszünkbe is jutott autót bérelni. Még most is New Yorkot keresnénk és nagy valószínűséggel valahol Dél-Amerikában kötnénk ki! Így meg minden tök egyszerű volt. Miután megérkeztünk, megebédeltünk a pályaudvaron, és rögtön tűztünk a Times Square-re megnézni, mi folyik ott. Láttuk a nagy, ezüstös színű gömböt a New York Times épülete tetején, amit minden Szilveszterkor lepottyantanak. Láttuk a színpadot, ahol az esti ünneplésre készülődtek. A hatalmas fényreklámokon az évszázad legfontosabb eseményei voltak kiírva. Továbbá láttunk elképesztően sok rendőrt is, meg azt, hogy kezdik elbarikádozni a Times Square-t. Döntenünk kellett: vagy ott maradunk ahol vagyunk estig, és királyi páholyból figyelhetünk mindent, de megfagyunk, vagy nagy sétát teszünk, este visszatérünk, de esetleg nem látunk mindent olyan közelről. Az utóbbi mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. Este háromnegyed 7-re mentünk vissza a Times Square-hez. Akkorra persze már milliók tülekedtek ott, plusz sokezer rendőr. Néha magyar beszéd ütötte meg a fülemet a tömegből. Olyankor szóltam Céline-nek, hogy nézze meg a honfitársaimat. Ő meg akkor szólt nekem, ha franciákat hallott beszélgetni.
Mivel a Times Square-en már nem volt hely, több háztömbnyivel odébb álltunk meg és egy óriási képernyőn kivetítve figyeltük a színpadot. Minden órában megjelent a visszaszámlálás a képernyőn, hogy legyen mire várni. Ötször eljátszottuk hogy már 2000 van, míg végül hatodszorra már igazi volt. Csak 5 órán keresztül álltunk a hidegben (sokan kora reggel óta ott voltak), de éjfélre már annyira fáztunk, hogy nem bírtuk abbahagyni a remegést. Az sem segített, hogy nagy tömeg vett körül minket. Egymásba kapaszkodva próbáltunk felmelegedni, de már azt se éreztük, megvan-e még a lábunk, úgy át voltunk fagyva. Tíz perccel éjfél előtt a rendőrök bukósisakot vettek fel, tartván egy kis lövöldözéstől meg bombázástól. Annyi terrorista fenyegetés érkezett az azelőtti pár napban a Times Square ellen, mint még soha. Több embert le is tartóztattak, mert robbanóanyagot találtak náluk. Szóval egy kissé eluralkodott rajtunk a félelem. De 2000 lett egy pillanat alatt, és semmi sem történt. Tűzijátékot lőttek fel a Times Square-ről, és azt persze még messziről is láttuk. Mindenki megkönnyebbült, boldog új évet kiabált, és ölelkezett. A rendőrök kezet fogtak és gratuláltak egymásnak. Az éjjel további részében ahány rendőrt láttunk, mindnek mosolyogva boldog új évet kívántunk. Minden dícséretet megérdemeltek. A New York-i rendőrök imádnivalóak amúgy is. Minden esetben készséggel elmagyarázzák, hogyan juthatsz el ide vagy oda. Mindig készenlétben állnak. És a Szilveszterüket is feláldozták a mi biztonságunkért. Szóval csak azt akartam mondani, hogy éljenek a New York-i rendőrök!
VONATJEGYEK (Csak egy van a naplóban, a másik elveszett belőle.)
De most folytatom a sztorit: Miután hozzáfagytunk a járdához, elég nehezünkre esett elmoccanni a helyünkről, mikor megindult a tömeg elfele. Ámde kénytelenek voltunk elvonszolni magunkat onnan, mivel nem akartunk még elhalálozni. Ígyhát elindultunk. Támolyogtunk, mint mindenki, és bokáig gázoltunk a szemétben: papírpoharak, üres italdobozok, konfetti, egyebek. Áramlott a tömeg és nyitvatartó evőhelyet keresett, ahol egy kis meleg kávéval vagy forró csokival lelket önthetett volna magába. Mi is ezt tettük. Az első ilyen helyre, ahová még be is tudtunk préselődni, betértünk. Leültünk és szorongattuk a meleg poharat a fagyott kezünkben, amíg fel nem engedett egy kissé. Miután megittuk az életmentő italunkat, szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy nincs hol aludnunk az éjjel. Ámde az is nyilvánvaló volt, hogy ezzel nem voltunk egyedül. Úgy döntöttünk, a pályaudvar, ahová a vonatunk érkezett, megfelelő szállás lesz. Ígyhát visszamentünk oda, letelepedtünk egy oszlop tövébe és felváltva aluszkáltunk egy-egy órát. Közben a másikunk az egyszál hátizsákunk felett őrködött. Körülöttünk még rengeteg ember heverészett mindenfelé, szintén a Szilveszter fáradalmait kipihenvén. Olyan kimerült voltam, hogy azt nem tudod elképzelni. Egyszer két rendőr odaparancsolt egy alakot az oszlophoz, aminek a tövében ültünk, és az egyik ráordított, hogy hagyja magát megmotozni. Én meg ültem az oszlop tövében és bámultam felfele a gyanús alakra. Eszembe se jutott csodálkozni azon, amit láttam.
Hajnali négy fele azonban már kezdtünk annyira fázni, hogy nem tudtunk tovább aludni. Összebújtunk és tanakodtunk, mitévők legyünk. Két helyes fiú jelent meg és letottyantak mellénk a földre. Az egyik tökrészeg volt, de vicces. Ránkterítette a kabátját, ami nagyon jól esett. Kicsit felmelegedtünk. A másik fiú józan volt és Céline-nel beszélgetett. Én inkább aludtam. A fiúk aztán elmentek egy vonattal, elvitték a kabátot, és mi ismét vacogni kezdtünk. Végül úgy határoztunk, hogy sétálunk egyet, mert csak úgy tudjuk elkerülni a fagyhalált, ha mozgunk egy kicsit. Visszasétáltunk hát a Times Square-re. Akkor már elment a tömeg, és megnézhettük a nagy, kivilágított 2000-ret a Times épület tetején. Nagyon szép volt! 2000 január elseje volt. Fura módon kezdtem ezt az évet. Hajléktalant játszottam New Yorkban. Céline azt javasolta, menjünk egy másik pályaudvarra, hátha ott melegebb van. Akkor, abban a pillanatban, ez az ötlet teljesen magától értetődőnek tűnt. Miért ne, ha az egyik pályaudvar hideg, költözzünk el egy másikra! De azóta, ha ez eszünkbe jut, hogy Újév hajnalán New Yorkban egyik pályaudvarról a másikra a költözködtünk, nem győzzünk röhögni magunkon! A másik pályaudvar, ahová elköltöztünk, nem volt más, mint a híres Grand Central, New York legnagyobb pályaudvara. Asszem a világon is a legnagyobb. De ez mindegy. Tényleg melegebb volt, és egy jót aludtunk ott, hajléktalan sorstársainkkal körülvéve. De persze ők is csak alkalmi hajléktalanok voltak, mint mi, az Újévkor telített hotelek következtében. Reggel arra ébredtünk, hogy két riporter az NBC-től egy nagy kamerát állít fel nem messze tőlünk, majd az egyikük fotókat készít rólunk. Később hallottuk, amint a másik riporter felolvassa a reggeli híreket a kamerának: "2000 január elseje van, és itt a Grand Central-ban, ahol állunk, az emberek a tegnapi Szilveszter fáradalmait pihenik ki éppen..." Szóval benne voltunk az NBC7 reggeli híreiben! Ezek után feltápászkodtunk, hogy némi ennivaló után nézzünk. Kiléptünk a Grand Central ajtaján és nekivágtunk a hideg, ködös reggelnek.
NÉZD EZT A DZSUNGELT! GYÖNYÖRŰ, IGAZ? ITT CSATANGOLTUK. ->
Olyannak még nem láttuk addig Manhattant, amilyen akkor volt. A felhőkarcolók teteje sejtelmes ködbe veszett, az utcák kongtak az ürességtől, és csönd volt. Csönd Manhattan-ben! Ilyet is csak Újév reggelén lehet ott hallani! Ismét fázni kezdtünk, ezért nekiálltunk kocogni. Az hamar segített felmelegedni. Akkor meg azon nevettünk, hogy milyen fittek vagyunk, még az Újév reggelét is kocogással kezdjük, mikor minden épeszű ember otthon alszik a meleg ágyban! Miután találtunk egy evőhelyet, megreggeliztünk, és megbeszéltük, mi mindent fogunk megnézni aznap. New York egyszerűen túl sokat ér ahhoz, hogy csak úgy általudjuk az ott töltött időnket. Ezért aztán, bár a fent leírt nem éppen pihentető éjszaka állt mögöttünk, elindultunk várost nézni. Az Empire State Building-et nem kellett különösebben keresni, ott tornyosult fölöttünk és messziről is láttuk. Korábban már mindketten jártunk a tetején, ezért nem is mentünk oda hozzá, csak néha felnéztünk rá, és örültünk neki, hogy ott van. Miután felkelt a nap, kicsit fel is melegedett az idő. Elballagtunk a Rockefeller Centerhez, hogy megnézzük a világ legnagyobb karácsonyfáját, a fehér drótangyalokat az aranytrombitájukkal, meg a fa alatt korcsolyázókat. Aztán csak mászkáltunk mindenfelé. Néha betértünk egy-egy emléktárgy boltba. Ha már nagyon fáradtak voltunk, metróra szálltunk. Sok bagel-t ettünk, kihasználván, hogy New Yorkban vagyunk, mert a New York-i bagel az igazi. Sétáltunk a Broadway-en is. Az este hamar leszállt, lévén tél. Nehéz idők a magunkfajta hajléktalanoknak! Ismét hideg lett, az utcák sötétek és ijesztőek. Fura alakok mentek el mellettünk. Előszedtük a hátizsákból a "fegyvereinket," amiket S. adott, és azokat szorongatva, a hidegtől reszketve mentünk tovább. Meg akartuk nézni a World Trade Center ikertornyait a sötétben, mert az nem mindennapi látvány, a sok világító ablakával. (Ld. képecske a bal oldalon!) Meg a Szabadságszobrot is látni akartuk, mégha a távolból is, mert mindketten nagyon szeretjük. A szobor csak egy kis zöld maszatnak látszott egy kis sárga maszattal a tetején, de vagy fél óráig álltunk és bámultuk. A kikötői metróállomáson voltunk, ahol egy nyitott teraszról lehet látni a szobrot. Sokan álltak még ott rajtunk kívül és ugyanúgy meredtek a szoborra, mint mi. Persze nem tudom, hogy a szobor tetszett-e nekik annyira, vagy csak egyszerűen odafagytak, de ez mellékes.
Hogy felmelegedjünk egy kissé, betértünk a World Trade Center egyik óriási tornyába (ld. ismét itt is balra!), és letelepedtünk egy sarokba, a puha szőnyegre. Ezzel ott sem keltettünk feltűnést, mert már több turista üldögélt ott. Csodajó volt a szőnyegen feküdni a melegben! Felettünk ezernyi pici karácsonyfa égővel díszített hatalmas üvegablakok voltak, amiken keresztül a másik óriási torony látszott. Ha rajtunk múlott volna, sose kelünk fel onnan. Jobb fekhelyet elképzelni se tudtunk volna magunknak! Ámde a WTC nem hajléktalan menhely, be is zárják éjjelre, ezért miután visszanyertük az erőnket, metróra szálltunk, és visszatértünk a pályaudvarunkra.
Közben éppen éjfelet ütött az óra. Úgyhogy már a 2000-dik év 6-dik napja van. De folytatom a New York-i sztorit.
Szóval ezúttal nem a Grand Central-ra, hanem a Pennsylvania Station-re mentünk, ahova a vonatunk érkezett. Akkor már nem Szilveszter éjjele volt. A pályaudvaron valódi hajléktalanok ténferegtek. Nem voltunk benne biztosak, hogy megint olyan készséggel megtűrnek minket ott a rendőrök, mint előző éjjel, ezért megkérdeztünk egyet, maradhatunk-e éjjelre. Azt mondta, persze, a váróterem egész éjjel nyitva van. Igen ám, csakhogy a váróterem jéghideg volt. Inkább megint a fal tövébe ültünk le a földre. Ám ott egy perc nyugtunk se volt, mert valaki mindig elment arra, és képtelen volt megállni, hogy meg ne szólítson minket. Csavargók jöttek oda hozzánk és nekiálltak az életük történetét mesélni. Az egyik meg azt is megkérdezte, van-e nálunk kábítószer. Akkor jöttünk rá, hogy elég siralmasan nézhetünk ki. Végül egy rendőr is odajött, és megkért minket, hogy ne ott heverésszünk, hanem menjünk a váróterembe. Nem volt más választásunk. Sokan voltak a váróteremben. Legtöbben a székeken aludtak lehanyatlott fejjel, néhányan meg a földön durmoltak hálózsákba bújva. Mi a széken sehogyse bírtunk aludni, hálózsákunk meg nem volt. Lefeküdtünk a földre, a hátizsákra tettük a fejünket, és összebújtunk, ahogy tudtunk. De a padló fenemód hideg volt. Azt hiszem, csak azért tudtam elaludni végül, mert kimerültebb voltam, mint amennyire fáztam. Céline-től tudtam meg reggel, hogy mennyire mélyen is alhattam. Azt mondta, egy idő után ő már annyira fázott, hogy komolyan azt hitte, ott éri a halál, és próbált engem felébreszteni, hogy segítsek rajta. Ám hiában rázogatott és szólongatott hosszasan, nem moccantam. Ez azért igen furcsa, mert én sose alszom mélyen, és a legkisebb zajra is felébredek mindig. Úgyhogy azt hiszem, akkor én is meghalhattam egy időre, ha olyan lehetetlen volt engem felébreszteni. Mikor végül felébredtem, úgy fáztam, mint még soha életemben. Céline aludt. Én azt se tudtam, mit kezdjek magammal. Fáztam, de nem bírtam megmozdulni, hogy segítsek magamon. Aztán végül Céline felébredt és elmondta, mi mentette meg az életét az éjjel, és nekem is azt javasolta. Elment a mosdóba és a kézszárító forró levegője alatt melegedett meg. Így hát elmentünk a mosdóba felmelegedni. Szánalmas és vicces látvány lehettünk ott a forró levegő alatt nyújtogatva az elgémberedett tagjainkat. De akkor már tudtuk, milyen dolog hajléktalannak lenni, és nem nevettünk. Arra gondoltunk, milyen lehet minden egyes éjjelt úgy tölteni és minden reggelt úgy kezdeni, ahogy akkor nekünk kellett. Reggelizni beültünk egy étkezébe ott a pályaudvaron. -> (Az ide rajzolt kis nyíl a lenti térkép bal alsó sarkához mutat.)
Még volt jó pár óránk, amit New Yorkban tölthettünk, és minden egyes percet ki akartunk használni. Az ENSZ székházat még sose láttam közelről, gondoltam, oda kéne menni. Ezzel Céline is egyetértett. Az ottani helyzet kicsit csalódást okozott, mivel vasárnap lévén nem voltak kinn a zászlók, és a székház be volt zárva. Ám egyszercsak egy éhes mókuska bukkant fel, és egyből érdekessé varázsolta az ENSZ székházat. A kerítésen ücsörgött a mókuska, és közeledtünkre felkapta a fejét. Előszedtem a táskából a doboz kukorica chipsemet meg a fényképezőgépemet. Egy chipset adtam a mókusnak, aki a kezemből vette el az élelmet. Mondom, nagyon éhes lehetett már szegény. Aztán csináltam róla fotókat. Díjnyertes fotókat: Mókuska ül a kerítés tetején, nagy kukorica chipset majszol, háttérben az ENSZ székház. Aztán ahogy ott álltunk és figyeltük a mókust, hirtelen azt hallom a hátam mögül: "Nézd, egy mókus!" - magyarul. Hátrafordultam és egy fiatal párt láttam ott. Köszöntem nekik, hogy tudják, én is magyar vagyok. Megkérdeztek, akarom-e, hogy lefotózzanak a mókussal. Mondtam, hogy kösz, nem. Aztán ők továbbmentek. Miután megetettük a mókust, mi is tovább ballagtunk. Kimentünk az East River partjára, hogy megnézzük a hidakat. Aztán továbbálltunk, cél nélkül mászkáltunk, de érdekes módon nem telt el sok idő, míg megint találtunk valami izgalmasat. Befordultunk egy utcába, ami történetesen a Keleti 52-dik utca volt. Mendegéltünk, egyszercsak látok a távolban egy hatalmas piros-fehér-zöld zászlót egy házon lengedezni. Mondom Céline-nek, az ott nagyon úgy néz ki, mint egy magyar zászló, hacsak nem olasz. Ám ahogy közelebb értünk, nyilvánvalóvá vált, hogy bizony magyar. Ugyanis éppen odatévelyedtünk a New York-i magyar konzulátus elé! Ismét csináltam pár fotót. Elég szép az az épület. Ezek után még betértünk egy étkezdébe pizzázni, aztán visszametróztunk a Penn Station-re. A vonatunk délután 4-kor indult, addig még vásárolgattunk ajándékokat meg innivalót az útra. Szétnéztünk abban a Macy's áruházban is, ami ott van a pályaudvar mellett. Miután felszálltunk a vonatra, már csak annyi gondunk volt, hogy megpróbáljunk ébren maradni és nem fenn maradni a vonaton Baltimore-ban. Ez hihetetlen nehezünkre esett, de sikerült. S. Baltimore-ban várt az autójával és visszahozott ide Westminsterbe. Itt a mese vége. Most sürgősen lefekszem, mert dögálmos vagyok. Még jó, hogy holnap (ma) csak délután 4-től dolgozom!
1:15 a.m.
EZT CÉLINE MAZSOLÁZTA A VONATON
EGY DARABKA SZERPENTIN A TIMES SQUARE-RŐL '99 SZILVESZTERÉRŐL ->
EZT ETTÜK NEW YORKBAN FOGMOSÁS HÍJÁN ->
EZ EGY NEW YORK-I BLOKK I.SZ. 2000-BŐL
